Rengeteg oldalról indíthatnám ezt a véleményt, annyira összetett, gondolatébresztő, és igen, irgalmatlanul fontos kötetről van szó. Mégis személyes élménnyel nyitok, mert a Ken Liuval való kapcsolatom eddig nem volt problémamentes. Az előző novelláskötetét, A papírsereglet és más történeteket (kritika itt) nagyon szerettem volna szeretni, nagyon fontos kötetnek éreztem, tanítottam is belőle két novellát, mégis borzalmasan taszított a rengeteg (szerintem sokszor öncélú) erőszakábrázolás. Emiatt aztán egyrészt félve, másrészt lelkileg felvértezve álltam neki ennek a friss kötetnek, és te jó ég… ez valami fantasztikus. Minden ellenérzésem és predesztinált nemtetszésem ellenére meghatott, elgondolkodtatott, meglepett, ámulatba ejtett. Az idei év egyik legfontosabb kötetéről van szó, amely egyszerre fájdalmas és reményteli, végtelenül összetett és rétegzett, és a lapjai közül kicseng a féltés, a világ és az ember jövőjének féltése.
Tizennyolc novella kapott helyet a válogatásban, amelyek esetenként szorosan, máskor egyáltalán nem kapcsolódnak egymáshoz, valójában ez egy játék, hogy az olvasó talál-e kapcsolatot közöttük. Némelyik időtlen, némelyik a távoli (vagy nem is olyan távoli) jövőben játszódik; nagyon sokféle nézőpont jelenik meg bennük (sok a kislány, de van férfi, női stb.), és tematikájukban is igen változatosak: xenofóbia, halálfélelem, haza és család, a szeretet arcai, a technológiai fejlődés napos és árnyoldala stb. A kötet elképesztő összetett mind műfajilag, mind az érintett problémák tekintetében. Ahogy a szerző az előszóban írja, a kedvenceit válogatta össze, és reméli, az olvasó talál majd olyat köztük (olyan üres házat), amely az otthonává válik.
A kötet első felénél az járt a fejemben, hogy elég mazochistának kell lennie valakinek (főleg nőként), hogy karácsony előtt ezt olvassa, hiszen olyan félelmeket ültet el a szívünkben, amik eléggé meggyötrik a lelket. Nagyon sok az erőszak, a xenofóbia, a népirtás, megerőszakolás, gyilkosság stb. („A háború már csak ilyen, nem igaz?”), így örültem, hogy gyerekkönyvek közé ékelve olvastam. Aztán a kötet végére ez az érzés teljesen elhalványult, annyira a lehetséges jövő és az új istenek felé fordult a figyelmem. Nyilván teljesen más élményt nyújt a kötet egy informatika, MI, VR vagy hasonlók iránt érdeklődő olvasónak; én megelégszem annyival, hogy ezeket a részeket hagyom háttérzajnak, és arra koncentrálok, ami mindig is a legjobban érdekelt: hogy mit mond a szerző az emberről. És az valami gyönyörű. Hit és remény van ezeken a lapokon, miközben ijesztően reális képet fest a klímakatasztrófáról, az erőforrások kimerüléséről, háborúról, apokalipszisről.
Értem is meg nem is, hogy miért kell hangsúlyozni a kötet hátoldalán, hogy Ken Liu sci-fi szerzőként a „szépirodalom eszköztárát használja” (ez is jó vitaindító lehetne); ennél a kötetnél szebb szépirodalmat én nagyon régen olvastam. Gyönyörűen épülnek a mondatok, a történetvezetés remek, a karakterek a pár oldalas novellákban is lélegeznek. És a legfontosabb, hogy tele van gondolatisággal és érzelmekkel minden történet, a szerző nagyon kényes témákhoz is igen bölcsen nyúl, és a legjobb, hogy lehetőségeket mutat: hagyja az olvasót megélni az érzéseit és véleményt alkotni.
Végig jelen van a kötetben a múlt és az emlékezés fontossága, hogy a jövőbe nézés ne jelentse egyben a múltnak való hátat fordítást, mert a civilizáció és a kultúra alappillérei roppanhatnak meg. Megjelenik a tehetetlenség bénító borzalma, a manipuláció (közösségi és egyéni formában), és hogy mi teszi emberré az embert – a válasz pedig olyan egyszerű és szép: az érzelmek és a szeretet. Megrendítőek a halhatatlanság formáit bemutató írások, hiszen az ember efelé törekszik, ám talán mégsem ez jelenti a boldogságot. Hiszen lehet, hogy csak így van súlya a tetteinknek, így van értelme az életünknek: hogy tudjuk, hogy vége lesz. Érdekes elgondolkodni arról, mi a különbség létezni és élni között; hogy egy digitális „embernek” adatok és nem élmények vannak az „életében”. Millió gondolatébresztő téma megfordul ezekben a novellákban, de a legfontosabb, hogy mindben jelen van az író mérhetetlen humanizmusa. „(…) tudom, hogy nem vagyunk tökéletesek, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnénk csodálatosak.” Irgalmatlanul fontos könyv.
10/10
A kötetet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
