Egy jó sorozatot tudni kell abbahagyni. A szerzőnek sajnos nem sikerült. Ami nem azt jelenti, hogy ez nem egy jó könyv, de a Mindenszentek-trilógiának sajnos a közelében sincs. Egy korrekt alkotásról van szó, amelyből elillant a varázs. Pontosabban akkor él csak igazán, amikor a Bishop-De Clermont család időnként beköszön, egyébként elég lomhán zajlanak az események. Mert lássuk be, Marcus és Phoebe korántsem annyira érdekes karakter, mint Diana és Matthew, és ugye már minden megtörtént a vámpírok-boszorkányok-démonok világában korábban, csak árnyalni sikerült az eddig ismert univerzumot, új életet lehelni bele sajnos nem. Mert érdekes természetesen, hogyan születik egy vámpír, milyen fázisokon megy keresztül, de az a szenvedély, ami korábban a sorozat védjegye volt, a kanyarban sincs. Történelemrajongóként természetesen különleges élmény a forradalmi Párizs utcáit járni vagy testközelből figyelni az amerikai függetlenségi háború eseményeit, de Marcus egyáltalán nem olyan izgalmas személyiség, mint Matthew, ezért lassan peregtek az oldalak, ahogyan Phoebe vámpírrá válása sem hagyott mély nyomokat bennem. Csendes unalomban teltek az olvasás órái, csak akkor villanyozódtam fel, amikor Diana és nem éppen hétköznapi családja jelent meg a színen, hogy aztán a távozásukkal ismét elszürküljön a cselekmény. Formailag nem igazán tudok belekötni a regénybe, profin került megírásra, de csak nyomokban volt fellelhető benne a mágia és a kiszámíthatatlanság, amely annyira felejthetetlenné tudta tenni a sorozat első három kötetét. Kár érte.

A De Clermont családnak természetesen nem tűnt fel, hogy a XXI. században vagyunk, ezért a hagyományok értelmében Marcusnak és Phoebe-nek tiltva vagyon, hogy 90 napig találkozzanak az után, hogy utóbbit vámpírrá változtatja Miriam. Az ifjúság természetesen elég nehezen viseli ezt a helyzetet, szerencséjükre a családjuk idősebb tagjai okosan vigyáznak rájuk. Amíg Phoebe a vámpírélettel ismerkedik, Marcus Diana-nak meséli el lassan, de biztosan az életét...

Egy griff sem rossz, de azért egy tűzsárkánynak mégsem érhet a nyomába. Oké, nagyon cuki, hogy a kis Philip alig totyogósan meg tudta idézni Apollónt (mármint nem az istent, hanem a róla elnevezett griffet), de hol van Clarától? Az ikrek nagyon bájosak és amennyire szelíd a boszorkány Philip, annyira szenvedélyes vámpír Becca, vagyis remekül működik a párosuk, és persze az agybajt hozzák a szüleikre, egyetlen percre sem lehet unatkozni mellettük, de sajna túl keveset találkozunk velük. Dianá-nak és Matthew-nak sem tett jót a békés, boldog házasság a karakterük szempontjából nézve, most, hogy ilyen szépen révbe értek, igencsak minimumra csökkent a kapcsolatuk dinamikája, ami az előző részekben még a folyamatosan izzott. És mivel nincs helyettük más olyan hangsúlyos szereplő, akiért érdemes szorítani, hiszen Marcusról tudjuk, hogy túlélt minden megpróbáltatást, Phoebe-re pedig annyira vigyáznak, hogy esélye sincs elrontani bármit is, miközben egészen a történet végéig nem találkoznak, ezért a romantika finoman szólva is hiánycikk, ami nem tesz jót a sztorinak.

Értem én, hogy akkora siker volt a trilógia, hogy a nagyszámú olvasóközönség követelte a folytatást, de az írónő helyében én átgondoltam volna, hogy Marcus és Phoebe valóban van-e olyan érdekes karakter, hogy rájuk kell építeni a történetet? Mert ugye Diana és Matthew már boldog szülők, vagyis ami a sztori szempontjából már minden megtörtént velük, amivel fenn lehet tartani az olvasók érdeklődését, na de itt van például Galowglass, én az ő jelenlegi és múltbeli kalandjait biztosan nagyobb érdeklődéssel olvasnám, mint a doki és művészettörténész lány románcát. Az írónő is érezte, hogy gyengus lett a sztori, ezért próbált találni egy érdekes motívumot, amit Marcus szabadságvágyában és idealizmusában vélt megtalálni. Csak túl sok lett a filozófia, és túl kevés a mágia és az akció, ismétlem, a sorozat korábbi részeihez képest, vagyis én határozottan csalódottan csuktam be a könyvet, elég sok hiányérzet maradt bennem.

Ettől függetlenül el fogom olvasni a folytatást, egyrészt mert bízom a szerző tehetségében, másrészt pedig a szívembe zártam a De Clermont családot, nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mi történik velük. És gondolom így van ezzel az összes rajongó, vagyis még nem veszett el a remény, hogy lesz ez még jobb, bár nyilván sohasem lesz már olyan ütős a sztori, mint a trilógiában, de hát azt a sikert talán nem is lehet és nem is kell überelni, de mindenképpen szükség van egy alapos vérfrissítésre, mert a Marcus-Phoebe szál annyira nem jött be. Túl sok a kiszámítható fordulat, érződik a kínlódás, hogy mindvégig fenntartható legyen az érdeklődés, Dianáék mindig akkor bukkannak fel, amikor kezd végzetesen leülni a sztori, és ez egy idő után már nagyon kiszámítható. Aki nem olvasta az előzményeket, az kiválóan fog szórakozni a könyvön, mert tényleg profin meg lett írva, a rajongók meg velem együtt ne búslakodjanak, van még elég kraft a sztoriban néhány jó folytatáshoz, ez most nem jött össze, ez van.

6/10