John Maxwell Coetzee nevét nem sűrűn lehet hallani hazai beszélgetésekben, sőt az író regényeit sem könnyű megtalálni az itthoni könyvespolcokon. Mintha nem csak az író bujkálna a nyilvánosság elől, hanem a művei is. Nem tagadom, én is csak azért olvastam tőle, mert láttam a nevét a Nobel díjas szerzők sorában. Meg érdekesnek hangzott egy dél-afrikai író személye, aki végül ausztrál állampolgár lett. Ennyi információval a hátam mögött vettem kezembe A barbárokra várva könyvét, és hatalmas élménnyel gazdagodtam.

A sztori viszonylag egyszerű: egy fiktív, az ország határán lévő gyarmati városban vagyunk, ahol az eseményeket egy nyugdíjazásra váró bíró szeméből nézzük végig.  Minden sivár és nyugodt, nem történik úgy nagyon semmi, maga a bűnözés sem komoly probléma erre. Egy nap felrepül a hír, hogy a határon túl élő barbárok elkezdtek szervezkedni, hogy leigázzák az városlakók által ismert civilizált világot. Szerencsére a Birodalom ezt nem hagyja annyiban és a városban megjelennek a hadsereg katonái, élükön az ezredessel. Azonban felmerül a kérdés, kik is valójában a barbárok? Léteznek-e egyáltalán, és ha igen, akkor valóban csak halált és pusztulást hoznak az emberekre?

Lehet már párszor olvastuk ezt a történetet (gonosz állam hatalma kontra egyén), de Coetzee stílusa gyomorba vágóan tudatja az olvasóval, hogy bizony ezek bármikor megtörténhetnek. A zsarnoki hatalom képes a legvégsőkig elmenni, hogy érvényesítse akaratát, ha pedig ezzel bárki is szembe mer szállni, ne számítson dicsőségre, csak szégyenre és megalázásra. A hatalmi eszközök nem csak a brutalitásban teljesednek ki, amelyeket nagyon sokszor naturalista elemek kísérnek (garantáltan nem feleded, hogyan hurcolják be az „összeláncolt” barbárokat), hanem abban is, hogy mennyire elfogadják ezt az emberek. A megfelelő kommunikációval igazából mindenkinek teljesen megfelel, ami éppen körülöttük folyik, még akkor is, ha a katonák szegény városiak élelmét emésztik fel, hisz ők csak az embereket védik.

Ez önmagában is bőven elég üzenet lenne egy könyvnek, és nagyon sok kritika is erre fekteti a hangsúlyt, azonban van itt még valami: az önismeret. Gyönyörű szépen és észrevétlenül nézhetjük végig, ahogy a kedves gesztusokhoz nem párosulnak valódi értékek. Egy idő után pedig már érezhető, hogy az ember hiába hisz a jó cselekedeteiben, valójában tudat alatt ő sem tartja többre az embereket, mint azok, akiket megvet. Számomra ez a vonal volt az, ami erős aurával gazdagította a cselekményeket, és a könyv befejezése után szinte úgy éreztem, mintha Coetzee ott ülne velem szemben (keresztbe teszi a lábát a karosszéken, rágyújt egy frissen bontott cigarettára, majd szemöldökét húzogatva kérdezi: „ugye?”). Hihetetlen pofán ütés volt a gondolat, hogy mennyire nem vesszük észre magunkon a saját cselekedeteink következményeit. Napokig hordoztam magamban a gondolatait, amelyeket nekem ez a különleges történet adott.

Összességében bárkinek ajánlom, aki szeretne egy élvezetes, eseményekben és tanulságokban gazdag regényt olvasni most, hogy újra beköszönnek a harminc fokos őszi napok. Könnyű olvasmányról lévén szó még kezdő, pontosabban újrakezdő olvasóknak is remek első választás lehet.

10/10

A könyvet nagymamám jóvoltálból tudtam elolvasni, mert karácsonykor adott egy kis pénzt, hogy vegyek belőle valami szépet magamnak. Köszi mama!