R. J. Hendon (Juhász Roland) megint megcsinálta. Hatalmas elvárásaim voltak ezzel a kötettel szemben, nagyon akartam szeretni, és egyben iszonyatosan elfogult is voltam/vagyok, hiszen a szerző előző regénye, a Korcsok (kritika itt) az egyik kedvencem lett. Az Overtoun-sorozat 0,5. része, a Korcsok előzménytörténete messzemenőkig hozza az előző kötet színvonalát, mind történetvezetésben, mind karakterépítésben, ráadásul több tekintetben túl is szárnyalja azt. A disztópiában felvázolt jövőkép kétségbeejtően reális, az ember felelősségének kérdése mélyen elgondolkodtató, Dany története pedig izgalmakkal teli, pörgős és igen, letehetetlen.

A 2100-as években járunk a Brit-szigeteken (Londonban, illetve Edinburgh-ben). Danyelle Gardens a történet kezdetén fiatal egyetemista, akit egy buli után támadás ér, és az élete egy csapásra megváltozik. Személyes kálváriája mellett a világ is fenekestül felfordul körülötte: egy vírus módosítja az állatok viselkedését, és az emberekkel való addigi békés együttélésük hirtelen a múlté lesz. Az ember és a természet viszonya kiszámíthatatlanná válik, és miközben a civilizáció egyre közelebb sodródik végnapjaihoz, Dany az események közepén találja magát. Mindent meg kell tennie, hogy megmentse a szeretteit, és még így is kérdéses, milyen világ fogja várni a végén.

A regény dinamikája ismét remek, folyamatosan fenntartja a feszültséget, mindig izgulunk, hogy mi fog történni Danyval. A fejezetek és az egyes részek közötti átmenet a legtöbbször annyira függővéges, hogy muszáj továbbolvasni, ám az építkezés a végére kicsit önismétlővé válik: minden fejezetben az a séma érvényesül, hogy Dany a viszonylagos biztonságból menekülni kényszerül. Roland nagyon tud írni, a kisujjában van minden fogás, miközben szerencsére továbbra is mer kísérletezni és kockázatot vállalni. Az utolsó fejezet kicsit laposabb részei (a zárt helyszín ennyit engedélyez, tudom) után a regény legutolsó oldalain olyan merészen csavar az eseményeken, hogy én csak kapkodtam a fejem, nem gondoltam volna, hogy még meg tud lepni, és simán.

A Gyomlálóban jóval nagyobb hangsúlyt kap a világépítés, mint a Korcsokban, ami teljesen érthető: itt alapozódik meg a Korcsok világa, itt lehetünk szemtanúi, ahogy az általunk ismert civilizáció átalakul valami teljesen mássá. Engem a regénynek ez a setting része a biotechnológiai megoldásokkal, génmódosított tehenekkel, önreprodukáló nanitokkal meg hasonlókkal kevéssé érdekelt, de még így is elképedtem, mennyire részletekbe menő, intelligensen felépített és (aktualitása miatt is) gondolatébresztő a Roland által megalkotott világ. Hatalmas plusz pont, hogy egy pillanatig nem nézi hülyének az olvasót, sőt, egyes részeket inkább felülpozicionáltnak éreztem – de aki letesz egy könyvet, ha véletlenül gondolkodni kell benne valamin, az ne ezt a sorozatot olvassa.

A karakterek szépen megrajzoltak, Danyt én nagyon hamar és feltétel nélkül megszerettem, de a mellékszereplők is lélekkel teliek. Az általam a Korcsokból hiányolt humor is megcsillan egy-egy párbeszédben (köszönöm!), ami nagyon jól áll a könyvnek, és ezzel a sorozat szerintem újabb szintet lépett. A kockázatvállalás abban is megjelenik, ahogy Roland a szereplőivel bánik: nem fél eltenni őket láb alól, ha a helyzet úgy kívánja, emiatt viszont még kiszámíthatatlanabb a cselekmény. Libabőrözős érzés rálelni a kötetben a Korcsokból ismerős dolgokra: itt Az állatok napja, az öröklődő emlékezet, az overtouni Refúgium és a Mentmore név…

Gondolatiságában pedig annyira összetett és rétegzett a regény, hogy nehéz bármit is kiemelni. Órákig lehetne beszélgetni a kötet kapcsán a génmódosításról, a nanotechnológiáról, a biológiai fegyverekről és a vírushelyzetről, az emberi természetről, emberek és állatok viszonyáról, szeretetről és ösztönökről. És arról, hogy hogyan lehet túlélni egy apokalipszist, hiszen ahogy Tyler mondja: „– Dany, ez a világvége. (…) Nem közeledik, ez nem egy jóslat. Már megtörtént.” Az Overtoun-sorozat az egyike azon kortárs magyar regényeknek, amelyek nagyon megérdemelnék, hogy sokan olvassák őket. Roland ráadásul nem csak nagyon jó író, de nagyon jó ember is; az egyik legkedvesebb és legszerényebb író, akit ismerek. Az igazi nagyság pedig valahol ezekben lakik. Nagyon várom a sorozat következő kötetét.

10/10

A kötetet a szerző, illetve a Főnix Könyvműhely jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.