Sophie Mackintosh regénye a ma igen divatos témával, a női szabadság kérdésével foglalkozik. Rengeteg könyv születik a gyermekvállalással kapcsolatban, szintén idén jött ki például A Farm, és a bő termésű feminista irodalom egyik központi problémájáról van szó. A walesi származású írónő a pro és kontra-táborból a pro oldalra helyezkedik: főszereplője mindent megtesz azért, hogy gyermeke születhessen. A regény nem csak ennyiben megy szembe az aktuális trendekkel – nagyon egyedi narrációval mutatja meg, hogy a választási lehetőségek elvétele milyen ösztönöket hozhat felszínre a nőkben.
Egy elképzelt társadalomban járunk, ahol a lányoknak az első vérzésük után húzniuk kell a sorslottón: a fehér sorsjegy gyermekvállalást, a kék sorsjegy szabad életet jelent. Nem jogot és lehetőséget, hanem kötelességet: a fehér sorsjegyes lányoknak szülniük kell, a kék sorsjegyeseknek tilos. Calla, a főszereplő kék sorsjegyet húz, ám egy idő után kételkedni kezd abban, hogy valóban a „kék sorsjegyes” nők közé tartozik-e, valóban boldog tud-e lenni a kapott életében. Egyre inkább megkérdőjeleződik benne a kék sorsjegy jogossága, és ezzel párhuzamosan erősödik benne a gyermek utáni vágy. „Az anyaság a végromlás; különben közismerten annyi, mint szeretni és szeretve lenni. Ez az egy volt csak elzárva előlem.”
Előre kell bocsátanom, hogy nekem ez a könyv sajnos nem tetszett. Fontos témákat érint, igen, a szabad akarat kérdését, a társadalmi elvárások és az egyéni boldogság összeegyeztethetőségét, az anyaság utáni vágy ösztönszerű megjelenését és kiirthatatlanságát. Ezek azonban ezerszer átrágott témák, annyi a viszonylagos újdonság a kötetben, hogy nem egy anyaságra kényszerített nő a főszereplő, hanem egy gyermekvállalástól megfosztott. A narráció és a filozofálgatós elbeszélésmód engem kifejezetten idegesített; Calla végig E/1-ben beszél, de nem tudunk meg semmit a társadalomról, amiben él, nem tudjuk, hol vagyunk, hogyan lett ilyen ez a világ, és főleg miért kell a lányoknak sorsjegyet húzniuk?
Ráadásul én úgy gondolom, hogy egy ilyen társadalom az életben nem működne. Lehetetlen egy annyira alapvető emberi ösztönt, mint a fajfenntartás ösztönét ennyire szabályozni, egyszerűen nők tömegei lázadnának fel a döntés, a sorsjegyük színe ellen, nem csak páran, ahogy az a regényben megjelenik. Emellett ha nem akarjuk, hogy egy nőnek gyermeke legyen, elég primitív megoldás valami drótot feltenni neki, amit ő maga el tud távolítani. Így mégiscsak megmarad a választás szabadsága, hiszen valaki vagy kiszedi a drótot, vagy nem. Ezen a ponton úgy gondoltam, a nők valamiféle társadalmi kísérlet részesei, hogy vajon ki mennyit tenne meg azért, hogy gyermeke lehessen, ki meddig hajlandó elmenni, de nem. Pedig az érdekes lett volna.
Ezzel szemben a kötet cselekménye körülbelül egy mondatban leírható, és nekem hatalmas csalódás volt a vége is. Nagyon gyorsan olvastam, mert annyira vártam, hogy kiderüljön, hogy mi is áll a háttérben, hogy lesz-e valami nagy csavar a végén, ezzel szemben semmi nem történt. Még a happy end is jobb lett volna, mint ez az elkent, semmilyen befejezés. Callát sajnos egyáltalán nem tudtam megkedvelni, és különösebb karakterfejlődést sem vettem észre nála, arról nem is beszélve, hogy végig nem tudja megindokolni, még magának sem, valójában miért is szeretne gyereket. Nagyon úgy tűnik, hogy csak azért, mert nem lehet – ez a tiltott gyümölcs-szindróma viszont megint csak visszavisz oda, hogy egy ilyen társadalom működése szerintem nem meggyőző.
Emellett nekem röhejes volt, ahogy Calla aggódik a babáért, miközben úgy viselkedik, mint egy elmeroggyant: iszik, dohányzik, nem vigyáz magára, és annyi előrelátással, tervezéssel és ésszel menekül, mint egy négyéves. Azt se nagyon hittem el, hogy nem tud semmit a gyermekvállalásról, hiszen nem volt hermetikusan elzárva a fehér sorsjegyes nőktől, ráadásul valószínűleg utána tudott volna nézni a dolgoknak, mielőtt belevág (bár többek között az sem derült ki a könyvből, hogy internet vagy könyvtár létezik-e ebben a világban). Amikor pedig Marisoltól megtudjuk, hogy létezik egy „határ”, aminek a túloldalán a nők nem hordanak sorsjegyes medált a nyakukban, ráadásul kiderül, hogy Calla már járt is ott… hát igen. Így a regény marad a kihagyott lehetőségek könyve.
6/10
A kötetet az Athenaeum Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
