Soha nem gondoltam volna, hogy én Nora Robertset fogok olvasni, azt meg főleg nem, hogy ennyire fogom élvezni. Félreértés ne essék, semmi kultúrsznobizmus, egyszerűen az ő fő zsánere, a romantikus irodalom tőlem elég távol áll. Tudom, hogy rengetegen szeretik, és ez a nő egyvalamit valóban nagyon tud: írni. A Napfogyatkozás az első kötete A Kiválasztott Krónikája sorozatnak, amely egy igazi mindentbele-történet: disztópia, fantasy, posztapokaliptikus kalandregény, olyan mixe a különböző zsánereknek, ami valami teljesen egyedivé és izgalmassá áll össze.
A történet egy szilveszteri napon kezdődik, amikor Ross MacLeod lelő egy fácánt, és ezzel a világra szabadítja a később Végzetként aposztrofált gyilkos vírust. A vírus korábban elképzelhetetlen ütemben és megállíthatatlanul terjed: aki megfertőződik, rövid időn belül meghal. Néhányan immunisak a vírusra, egyesekben pedig olyan képességek élednek fel, amelyekről eddig csak a mesékben hallottak. Az éremnek azonban mindig két oldala van: a fény mellett megjelenik a sötétség, és a bűbájosok között is megjelennek a fekete mágusok, a sötét erők használói. A régi világ véget ért – a túlélők elmenekülnek New Yorkból és a nagyvárosokból, hogy menedéket keressenek, és felépítsenek egy új életet.
A regény két legnagyobb erénye a fordulatos cselekményvezetés és a remek karakterépítés. A történet egyes megoldásai sokszor emlékeztetnek más disztópiákra vagy urban fantasykre (a metróalagutas rész például Glukhovsky trilógiájára, a kormányzat és a média reagálása A hatalomra stb.), a végeredmény mégis új, csak erre a könyvre jellemző. A világméretű vírus miatt a történet sajnos nagyon aktuális is; olvasás közben nekem sokszor fordult meg a fejemben, hogy vajon mit tennék, ha ennyire elfajulna a helyzet. Borzalmas volt belegondolni, mennyire valóságos most ez az egész. A cselekményvezetés egyébként ujjgyakorlatnak tűnik – Nora Roberts elegánsan, könnyeden és pontosan játszik a dinamikával, fonja össze a szálakat, és épít a tetőpontig. Rég olvastam olyan könyvet, amin ennyire érződik a jó értelemben vett rutin, a szakmai tudás.
A karakterek színesek, szerethetőek, érdekesek és emberiek. Viszonylag sok szálon viszonylag sok szereplőt követünk (akiknek a sorsa végül összefonódik), de ez egyáltalán nem megterhelő, mindenki kellően egyedi és kedvelhető ahhoz, hogy ne veszítse egyensúlyát a történet. A kedvencem Lana volt, a korábban séfként dolgozó boszorkány, akire ebben az új világban talán a legfontosabb szerep hárul. Nagyon megkedveltem a többi szereplőt is, és kíváncsi vagyok, vajon mi lett a további sorsuk, miután Lana elhagyta New Hope-ot; remélem, a következő kötet(ek)ben még visszatérünk hozzájuk (bár azt is megérteném, ha nem, hiszen a Kiválasztott Krónikája a sorozat címe).
Nora Roberts ebben a regényben valójában egy disztópia (és fantasy) előzménytörténetet írt: hogyan jutott el a világ abba az állapotába, amelyben majd a Kiválasztott (valószínűleg rengeteg kalandon és megpróbáltatáson keresztül) megpróbálja felvenni a harcot a sötét erőkkel. A regény izgalmas, gondolatébresztő és megható; nekem nagyon jó élmény volt olvasni. Az írónő nagyon ismeri az emberi lélek rejtelmeit, és a szereplőivel nagyon könnyű azonosulni. A könyv nem túl nehéz olvasmány, és teljesen felesleges különböző fantasykhez és disztópiákhoz hasonlítani, szerintem is könnyedebb és felszínesebb, viszont abszolút szórakoztató. És annyi kérdés maradt nyitva a végén, hogy én igencsak várom a következő kötetet.
9/10
A kötetet a GABO Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
