Szerintem ez nem egy rossz könyv. Egy közepesen jó könyv, amelyet sokan fognak utálni, mert nem ér fel a trilógiához (valóban nem – a három könyvet én anno három nap alatt olvastam el, nem tudtam letenni), de az biztos, hogy az Éhezők viadala előzményregénye az idei év egyik legnagyobb és legjobban várt könyves dobása. Suzanne Collins ráadásul nem felejtett el írni: még mindig nagyon érzékenyen nyúl társadalmi problémákhoz, igyekszik elmélyedni a szereplői lelkivilágában, és szépen jeleníti meg a kiszolgáltatottságot és az embertelen körülmények között is mindig fellelhető emberséget.

A történet főszereplője a tizennyolc éves Coriolanus Snow, és a tizedik Éhezők Viadalának aratásnapján járunk a Kapitóliumban, ahol ebben az évben először az Akadémia végzős diákjai a kiválasztottak mentorai lesznek. Coriolanus élete a látszat fenntartásával telik: a nagy múltú, egykor gazdag Snow-ház a háborúban mindenét elveszítette, Coriolanus nagymadámmal és unokahúgával, Tigrisszel éhezik, és egyik napról a másikra él. Ahhoz, hogy elnyerje az ösztöndíjat az egyetemre, és ezzel a lehetőséget egy jobb életre, mentorként ki kell tűnnie a többiek közül. Amikor kiderül, hogy a tizenkettedik körzeti lány lesz a mentoráltja, úgy tűnik, minden összeesküdött ellene. Lucy Gray azonban különleges lány, akiben Coriolanus egyre jobban elkezd hinni. A Viadal kezdetét veszi: Lucy Gray az arénában küzd az életéért, Coriolanus pedig az arénán kívül igyekszik úgy mozgatni a szálakat, hogy végül a lány (és ő) kerüljön ki győztesen.

Nekem az első pillanattól kezdve hiányzott a regényből az E/1-es nézőpont. Ugyan végig Coriolanust követjük, az írónő mégis távolságtartóbb vele, mint Katnisszel volt – az Éhezők viadalában az egyik legjobban pont a következetesen végigvitt nézőpontot szerettem. Ez valószínűleg tudatos lépés: Suzanne Collins ezzel is érezteti, hogy ez egy másik, egy másfajta történet, noha ugyanabban a Panemben játszódik. Az írónőnek rengeteg ötlete van, ami érződik a regényből, emiatt viszont nagyon tömény a történet: mintha több regényre való anyag lenne egy könyvbe sűrítve. Emellett pedig néhol nagyon lelassul a cselekmény, és túlságosan moralizálóvá válik a történet. Éhezésről és erkölcsi tartásról, lelkiismeretről és túlélésről, az életben maradásért vívott harcról és a hatalomról gondolkodunk – legfőképp a hatalomról és arról, hogy hol vannak a társadalmi és egyéni morális határok a hatalomhoz vezető úton.

A másik, ami miatt nem tudtam maradéktalanul szeretni a regényt, Coriolanus személye volt. Félreértés ne essék, egy elképesztő részletességgel megrajzolt, hibátlanul épített karakterről van szó, aki azonban annyira ellentmondásos, hogy nekem nagyon nehéz volt megkedvelni vagy azonosulni vele. Valójában nem is lehetett volna belőle szerethető figurát alkotni, hiszen mégiscsak az Éhezők viadala antagonistájáról van szó: a történet végére valahogy el kell jutni oda, hogy értsük a későbbi tetteinek motivációit. Mintha kicsit az írónő is gondban lett volna, hogy akkor most szereti-e a főhősét vagy sem, legalábbis egy-egy suta megoldásból számomra ez érződött. Ilyen például Coriolanus Lucy Grayjel való kapcsolatának lezárása, de akár maga az egész kapcsolat is: számomra totál megalapozatlan és egészen érthetetlen volt az a (spoiler!) „románc”, ami kettejük között szövődött. Tizennyolc évesen ennél azért szerintem nagyobb felelősségtudata és érzelmi intelligenciája van egy fiúnak.

A mellékszereplők ellenben nagyon érdekesek és szerethetők a könyvben: Lucy Gray amennyire hasonlít Katnissre, annyira különbözik is tőle; vele a covey-k és ezzel egy új identitás, egy új szemszög bevonása határozottan frissebbé tette a történetet. Sejanus Plinth Coriolanus ellenpontja a regényben, és valójában a vele való kapcsolatában mutatkozik meg Coriolanus valódi énje. Coriolanus a hatalomhoz vezető úton képes mindenkit eldobni magától, akik valamilyen formában a sebezhetőségét, az emberiességét hozták ki belőle, ezzel viszont utólag megkérdőjelezhető az érzelmeinek mélysége és őszintesége is.

A regény dinamikája nem a legjobb, egyes részek aránytalanul kis figyelmet kapnak (például maga a Viadal és a szereplők fogyatkozása), és néhol mintha elvesztette volna az írónő az irányítást a cselekmény felett. Azonban volt néhány libabőrözős pillanat is a regényben: a fecsegőposzáták első megjelenése, vagy az a két dal (A rét mélyén és A bitó), amelyek szerepeltek a trilógiában is. Igazából két kérdéssel és válasszal tudom összefoglalni a véleményemet a regényről: kiemelkedő könyv lett az Énekesmadarak és kígyók balladája? Nem. Érdemes elolvasni? Igen.

8/10

A kötetet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.