Nagyon szerencsésnek mondhatom magamat, hogy egy olyan zsánerért rajongom, amely igencsak változatos kínálattal várja az olvasókat, vagy éppen nézőket, attól függően, hogy milyen formáról beszélünk. De természetesen nem csak jelenünk alkotásaira gondolok, a sci-fi múltbéli nagyjai még mindig formálják jelenünket. De akár a múlt, vagy jelen íróiról legyen is szó, egy kérdést minden idősíkon feltehetünk. Mi különbözteti meg az jó sci-fit az átlagostól? Mert nem titok, hogy ez a zsáner rengeteg remek és még több kevésbé jó történetet hagy az utókorra. Mitől lesz annyira jó egy több mint harminc éve írt történet, hogy még mindig aktuális? Mitől marad a kissé már elavultnak tűnő technikai eszközök mellett még mindig jövővízió? Aki olvasott már tőlem science fictionnel foglalkozó írást, azt tudhatja, hogy az olvasóval gondolkodás nagy rajongója vagyok. A jó fantasztikus írás – legalábbis szerintem – gondolkodtat, nem ad előre legyártott kész sablonokat, hanem fokozatosan vezeti el az olvasót a megoldáshoz. Az embernek olyan érzése támad ilyenkor, mintha együtt gondolkodott volna a szerzővel. Így egyfajta belső kapcsolat alakul ki, amely igazi élmény egy sci-fi rajongónak. Ez a fajta belső hangvétel az, amely szerintem kiemel egy történetet az átlagos írások közül. Legalább ilyen fontos a szerző felkészültsége és háttértudása, amely mondhatjuk úgy, elengedhetetlen kelléke annak, hogy az együtt gondolkodás jelensége megtörténhessen. Nem általánosítás, ha azt mondom, a jó sci-fi író nagy fokú intellektussal rendelkezik. Tudományos és ha szükséges ,társadalmi tájékozottsága áthatja történetét. Zsoldos Péter írói munkássága teljesen ebbe a kategóriába tartozik. A magyar sci-fi koronázatlan királya nemrég ünnepelte volna 90. születésnapját, de sajnos 1997-ben itt hagyta a földi világot. Az ő írói örökségét vette védőszárnyai alá a Galaktikát is jegyző Metropolis Media Kiadó. A zsáner szerelmeseinek legnagyobb örömére már a teljes Zsoldos életmű a rendelkezésére áll. Egy apró személyes megjegyzés: 2018-ban a blogon első bemutatkozó írásom a gyűjtemény első kötetéről A Viking visszatérről szólt. Az első cikk után megfogadtam, hogy minden Zsoldos kötetről írok majd a blogon. Legnagyobb bánatomra ez csak részben valósult meg, de A holtak nem vetnek árnyékot a megírandó cikkek számát már négyre redukálta.

Az Ultima Thule űrállomás parancsnoka, Herb Spaak egy éppen érkező űrhajó utasai között egy ismerős névre bukkan. A parancsnok korának egy tehetséges íróját köszöntheti a Földtől távoli űrállomáson. A könyvrajongó Herb hamar rájön, hogy a művész fontos céllal érkezett az űr e csendes pontjára. Azzal a céllal, hogy lejegyezze egy híres űrhajós életét, aki e távoli állomás parancsnokaként elrejtőzött a világ elől. Herb számára nem kérdés, hogy ennek az interjúba oltott magán monológnak meg kell születnie. Így nem vonakodik fogadni a kíváncsi írót, s hozzáfog elmesélni cseppet sem mindennapi életét.

A kötet érdekes barna színben követi azt a stílust, amely 2017 óta minden kiadásban tetten érhető. Igazán hangulatos, modern, kézbe való puhafedeles kötet. Az új kiadás sajátja, hogy minden kötet borítójára kerül valami olyan grafika, mely a könyv elolvasása után már teljesen más értelemmel bír az olvasó számára. Talán ez a jelenség ennél a kötetnél a legészlelhetőbb. A mechanikus beütéssel ránk kacsintó emberi szem igazán jó választás volt. A Portré négy ülésben című kötettel a kiadó 2020-ra már megjelentette Zsoldos teljes bibliográfiáját, így már az én polcomon is ott díszeleg a teljes sorozat. A szivárvány minden színében pompáznak az egytől egyig puhafedeles kiadványként elkészült kötetek. Egyetlen negatívumot tudok említeni, amely sajnos az összes rész esetében elmondható. A puha fedél elől és hátul is pöndörödik az él mentén. Én személy szerint szeretem magammal vinni a könyveket, hátha adódik egy kis olvasásra szánható alkalom. De sajnos ezek a kötetek annyira nem bírják az utazást. Ettől az apróságtól eltekintve a már szokásosnak mondható stílusjeleket viseli ez a kötet is. A betűtípus még mindig nagyon tetszik. A Zsoldos műveire jellemző rövidebb vagy kissé hosszabb fejezetek kellemes elegyével egészen jó tempóban lehet olvasni ezt a kötetet.

A holtak nem vetnek árnyékot egy igazán mesterien megírt átverés. Olvasás közben volt olyan pillanat, amikor nem tudtam eldönteni milyen zsánerbe is tartozik ez a könyv. A kötet első fele ízig-vérig sci-fi űrállomással, űrhajókkal, tudománnyal. A későbbi történésekkel olyan remekül operál a szerző, hogy az olvasó sok sok oldal után jön csak rá, hogy az egész mű nem más, mint egy romantikus szerelmi háromszögbe bújtatott űrmisszió. De nem ez az egyetlen alkalom, amikor felragyog Zsoldos Péter zsenialitása. A történetben megjelenik egy csillagköd, mely a Wagner-Hoyle-objektum névre hallgat. A regényben egy XX. századi csillagász a névadó, mégpedig abból az apropóból, hogy az említett tudós a régmúltban írt egy sci-fi regényt A fekete felhő címmel, melyben egy hasonló köd szerepel. A szerző ezzel a mesteri fogással összeköti a mi múltunkat a regény jelenével, vagyis a képzelt jövővel. Még most is feláll a szőr a hátamon, ha ezt végig gondolom, de nem ez az egyetlen írói húzás, amellyel elkápráztat az 1983-ban írt történetben. Hieronymus Bosch, a 13. és 14. század fordulóján élt festő képeiben idegen lények alakjait véli felfedezni a főszereplő, Herb Spaak. Igaz, hogy ez csak filozófiai eszmefuttatás az űrhajós részéről, de ha megnézzük az említett festő valós műveit, találunk a gondolatban némi igazságot. Jobban belegondolva, az egész köteten érződik egyfajta idegen jelenlét. De erről már spoilerezés nélkül nem tudok írni. Annyit még talán elárulhatok, hogy valahogy végig azt éreztem olvasás közben, na most lesz az emberiség nagy pillanata, amikor első alkalommal találkozik egy másik értelmes életformával. Hogy bejött-e a megérzésem, melyet szinte az első oldaltól éreztem, megtudhatja a kedves olvasó, amint végére ér a kötetnek.

A történet helyszínei első körben teljesen beszippantottak. Az első ilyen Ultima Thule, mely névvel Zsoldos Péter igazi jóslatot teremtett annak ellenére, hogy bizonyosan nem ez volt a célja. Ugyanis a  New Horizons űrszonda által 2019-ben felfedezett kisbolygó is ezt a nevet kapta. Nem hiszem, hogy korunk csillagászai ismerték volna a nyolcvanas években írt magyar science fictiont. Így még érdekesebb és sorsszerűbb a dolog. Annak ellenére, hogy legnagyobb sajnálatomra az említett Kuiper-övi objektum 2019. november 12-én új, végleges nevet kapott. Arrokoth néven elvette a jóslás képességét kedvenc szerzőmtől, de továbbra is reménykedem, hogy lesz majdan egy mérnök ember a jövőben, aki egy távoli űrállomás tervezése közben majd újra rátalál erre a névre. De nem kell ilyen távolra tekintenünk a történetben, hiszen a könyvben megjelenő Föld valami csodálatos, idilli jövőt tár elénk. A tökéletes szülőbolygó olyan optimista jövőbe illő, mint Gene Roddenberry víziójában. Egy igazi édeni bolygó, ahol gondtalan hétköznapok köszöntenek az emberiségre. Legalábbis a főszereplő szemén keresztül ezt látjuk. Minden futurisztikus jövőbeli helyszín ellenére egy olasz kisváros volt az, amely a legjobban megérintett. Hangsúlyoznom kell, hogy valós helyszínről van szó és valami olyan csodálatos leírásokkal van ábrázolva a hegyek közt megbúvó Bellaggio, hogy azt kell mondjam, ezért a pár fejezetért már megérte elolvasni ezt a könyvet. Annak ellenére mondom ezt, hogy nem vagyok az a romantikus fajta. Ugyanis a Bellaggioban játszódó jelenetek inkább hasonlítanak egy szerelmi történetre, mint sci-fire. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a cikk írása közben rákerestem az említett falura és tettem egy virtuális sétát ott. Másokat is bíztatok erre, igazán különleges érzés volt az ismeretlen utcákon barangolni, amiről már annyit olvastam. Furcsának tűnhet, hogy ezzel a helyszínnel ennyit foglalkozom. De a főhős nyaralásán keresztül megtudjuk, hogy fontos események kiindulópontja az itt töltött pár nap. S a kötet végére valóban szembesülünk vele, hogy minden itt dőlt el ebben az olasz falucskában.

És ha már szóba került a főszereplő, a karakter ábrázolás az, amely a következő szintre emeli a történetet. Zsoldos zsenije itt is tetten érhető a mély és intim karakterábrázolás annyira bensőséges, hogy néha már zavarban éreztem magam egy-egy belső monológ olvasása közben. Mintha kukkolnék vagy valami hasonló. Vitathatatlan, hogy a történet minden szereplője érző, lélegző személy benyomását kelti. Itt nem csak a főhősökre gondolok, hanem a kis mellékszereplők is olyan részletességgel és konkrét motivációval lettek megteremtve, hogy kis túlzással élő, valóságos ember hatását keltik. Mégis, nem meglepő módon a fókusz végig a szerelmi háromszög tagjain marad. A történet elmesélője Herb, egy tehetséges férfi, aki minden rátermettsége ellenére szociális téren komoly hiányosságokkal küzd. Az a tipikus jófiú, aki minden tehetsége és képessége ellenére bármikor képes hülyét csinálni magából mások előtt. Az egész kötetet az ő belső vívódása uralja, legféltettebb titkai, vágyai, emlékei úgy vannak kiterítve az olvasó elé, hogy az együttérzés már az első pár oldal után garantált. A hármas másik férfi tagja a vakmerő March, egy igazi űrhajós lélek, aki minden fejéből kipattant ötletet megvalósít, ha kell, tűzön-vízen átgázol, hogy elérje céljait. Az igazat megvallva egyáltalán nem volt szimpatikus számomra ez az alak, ebből kifolyólag kötődni sem tudtam hozzá. A két férfi kapcsolata olyan jövőbe mutató együttélés, amelyet nehéz megérteni még így a 21. században is. Az elgondolás egészen remek, újszerű és hihető. A hosszú űrutak megkönnyítése végett alkalmazzák a jövőben ezt a fajta kapcsolati modellt két űrhajós között. Annyira nem tudtam beleélni magam, de az elgondolás igazán hihetetlen. A főszereplő trió harmadik tagja a nő, akiért mindkét férfi szíve dobog, Carol. Egy igazi művész, mondhatjuk úgy is, hogy önmaga múzsája az említett hölgy. Aki igazi rajongóként szemléli az emberi kreativitást, és természetesen nem képes dönteni a két férfi szerelme között. Hiába fogad örök hűséget az egyiknek, a történet folyása más irányt vesz, és e kegyetlen játék közepette láthatja majd az olvasó, hogy mire is képes egy nő, ha úgy érzi, nem az ő kezében van az irányítás. A szerelmi háromszög alakjainak agonizálása az, amely igazán megtölti élettel ezt a regényt. Groteszk párhuzam ez egy tökéletes világ ábrázolása mellett.

Még egy szereplő van, akiről eddig még nem esett szó. De itt ezt a megnevezést illene idézőjellel használni, hiszen nem egy személyre gondolok. A történet nagy szereplője ugyanis egy szervezet, a Galaktikus Szolgálat. Egy olyan világszervezet, mely az űr meghódítását tűzte ki célul. Az emberiség krémjének szervezete, melyhez a két férfi,  Herb és March is tartozik. Igazán megdöbbentő és megint csak groteszk dolog volt az, ahogy az író ezt a szolgálatot ábrázolta. Egy tudományos alapokon nyugvó intézményként jelenik meg a kötet lapjain, mely a kicsinyes és buta emberi játszmák színtere. Azt gondolná az ember, hogy a tudósok és professzorok nem rivalizálnak, és mindenkit összeköt a tudás keresésének vágya. Nos ez a gondolat nem csak a regény lapjain mutatna naivan. A valódi kutatóintézetek is hemzseghetnek az ilyen értelmetlen harcoktól. Így Zsoldos ábrázolása görbe tükör is lehet a jelen tudomány életének.

A holtak nem vetnek árnyékot Zsoldos megjelent könyveinek időrendjében az utolsó előtti helyet foglalja el. Ez a történet egy kiforrott személyiségű, érett férfi munkája, mely túlmutat a jövő vízióján. Egy egész élet munkája bújik meg benne. Az író érdeklődési körének, kulturális irányultságának teljes kelléktárával igazi intim élményt ad az arra fogékony olvasónak. A scinece fiction szerelmeseinek pedig egy kellemes csemege lehet a nyolcvanas évekből. Egy biztos, akármilyen olvasó is talál rá erre a magyar sci-fire, egyformán lehet része intellektuális élményben, és egy kellemes, kissé már talán „lelkizős” történet mesélésben. Olyan sarok között fog olvasni, mely még most is hat a zsánerre. Hiszen ez a kötet a hazai fantasztikum egyik sarokköve.

10/10

A könyvet a Metropolis Media Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.