Hogy létezik-e a sors, azt nem tudom, és abban sem vagyok biztos, hogy mindenkire vár valami végzetnek nevezett dolog. Annyi azonban biztos, hogy valami tervszerűség van az életben. Mindben okkal történik. És itt nem kell nagy dolgokra gondolni. Ha annak idején tudtam volna tükörtojást sütni, lehet, hogy sohasem beszélgetek át egy éjszakát azzal a lánnyal, aki később a feleségem lett. A sci-fi világából is ismerünk ilyen sorsszerű találkozásokat. Kedvenc időutazós történetem hemzseg az ilyen eseményektől. Ott van mindjárt George Mcfly és Lorraine Baines első találkozásának története vagy éppen Doki közelebbi kapcsolata egy nedves vécé ülőkével. Az élet ilyen sors pillanatokkal kétségtelen, hogy új irányt szab életünk folyásának, de a jövőnk szempontjából még fontosabb az, hogy kik a szüleink. Mit látunk tőlük és milyen örökséget adnak nekünk saját génjeiken át. Ha létezik sors, akkor az valahol a spirálisan kavargó DNS oszlopunkba van kódolva. Ezzel a szüleinktől kapott örökséggel nem sokat kezdhetünk. Tudomásul vesszük és beépítjük az életünkbe. Akármennyire nem szeretném, édesapám hanyag tartása végigkísér egész életemben, akárcsak édesanyám hamar őszülő haja. A Vissza a jövőbe jeleneteiben is nem egy ilyen zseniális hasonlóságot fedezhetünk fel Marty és George Mcfly között. Mindketten pont ott és pont úgy vakarják a fejük búbját az első rész kávézós jelenetében, apa és fia pont ugyanúgy fordul meg, amikor felhangzik az általunk, rajongók által már jól ismert mondat. Hé Mcfly! Mi ez, ha nem genetikai családi örökség? Igazán találónak érzem azt, amikor azt mondják az időutazó filmek örök klasszikusáról, hogy egy családi film. A megállapítás nem csak azért helyes, mert ez a három részes science fiction kaland képes volt, hanem még most is képes leültetni egy egész családot a TV elé, korosztálytól függetlenül! Azért is maradhatunk ennél a besorolásnál, mert ez a fantasztikus történet bizony nem egy technikai felfedezésről, vagy egy elméleti okfejtésről, esetleg társadalmi/erkölcsi dilemmáról szól. Hanem a nagy betűs CSALÁDRÓL, és annak generációk közti viszonyáról mesél el három remek történetet. A Vissza a jövőbe univerzumában játszódó képregény sorozat következő kötete egy régi/új családot mutat be. Egy cseppet sem hétköznapi famíliát, amely meglepő módon pont olyan esetlen és szétszórt tud lenni, mint az összes többi.
A zseniális feltaláló Emmett L. Braun 1893-ra elkészül legnagyobb művével, az idővonattal. A nem mindennapi tudós a vadnyugat viszontagságai között is olyan időgépet épített, amely őt és családját bárhova képes elröpíteni az időben. A Doki első útja egy jövőt idéző szórakoztató központba vezet, ahol reményei szerint eltölthet egy kellemes délutánt feleségével Clara-val és két, igencsak kíváncsi fiával, Gyulával és Vernével. Természetesen nem is a Brown családról lenne szó, ha az események nem várt fordulat nélkül maradnának. A balul sikerült kirándulást azonban egy újabb utazás követi, hiszen Dokinak még van egy adóssága, melyet törlesztenie kell 1985-ben.
A Regék az idővonatról a már megszokottnak mondható formában érkezett meg hozzám. Mégis, talán ez volt az a kötet – az első részt leszámítva –, amelyet a legjobban vártam. Igazából az autóba épített időgép világa mindig is egy olyan hely volt számomra, ahova bármikor tehettem egy kitérőt. Iskolás koromban, ha beteg voltam, biztos, hogy előkerült a kissé már megnyúlott kazetta, mely a kedvencemet őrizte és a betegágy oltalmában, ha úgy alakult, többször is végignéztem a trilógiát. Az elmúlt pár hónap nehézségei után igazi színes fénysugár volt ez a kötet. A már megszokott minőség ugyanazt a prémium élményt hozta, amit annak idején az első kötet kapcsán is megéltem. Annak ellenére, hogy a kiadó időközben nyomdát váltott, melynek okát nem ismerem, de szögezzük le, nekem az eddigi kötetek minőségével sem volt semmi bajom. Jelen kötet egyetlen hibája, hogy az első oldalak kissé szorosan lettek összefogva. Az eddig megjelent kiadványokat bemutató résznél eléggé meg kellett nyomkodnom a könyv közepét, hogy le tudjam olvasni az utolsó két betűt. Hiányoltam továbbá az ötös számot a kiadvány gerincéről, de ezzel a két apró hibával együtt tudok élni. Mindent összevetve egy igazi keménytáblás csoda lett ez a színes kiadvány és a könyvillat fétisem is maximális dózist kapott. Ebben a szenvedélyben nem vagyok egyedül, olyan bódító tinta illata volt a kiadványnak, hogy úgy adtam körbe az irodában, mint egy jól megsodort vicces cigit. És nem elhanyagolható az a tény, hogy jelen kötet borzasztóan jól néz ki a másik néggyel a könyvespolcon.
A történetről elég nehéz úgy beszélni, hogy az ember spoiler mentesen tudjon nyilatkozni. De pár kör a zöld színű tábla előtt, pár hevenyészett ábrával, mely alternatív idővonalakat ábrázol és már meg is van a pontos irány. Az IDW által kiadott képregény-univerzum ötödik kötete érkezett meg hozzánk. Úgy gondolom nem panaszkodhatnak az időáramkör megszállottjai, hiszen 2018 óta igencsak megnövekedett a magyar nyelven elérhető kiadványok száma. Hadd éljek a már többször elsütött utalással, de bizony van még ott, ahonnan ez jött. Csak remélni tudom, hogy a többi kiadvány is megjelenhet hazánkban. Az első kötet megjelenését követően hamar felvetődött bennem a gondolat, hogy vajon meddig lesz képes ez a képregény meglovagolni a nosztalgia kiszámíthatatlan és olykor kifejezetten veszélyes hullámát. (Lásd Star Wars) Ez a félelmem a legutóbb megjelent két kötet (Nehéz idők; Kicsoda Marty McFly?!) olvasásakor részben feloldódott. Szerencsére a Regék az idővonatról teljesen megnyugtatott. Kérem szépen, működik úgy is egy Vissza a jövőbe képregény sztori, hogy a legminimálisabb nosztalgia faktor jelenik meg benne, és annak nagy része is csak vizuális természetű. Konkrétan, a kötet végén található galériára gondolok, melyről tényleg semmit nem árulhatok el spoilerezés nélkül. Mindenkinek meghagyom az utolsó pár lap örömét, hogy olyan dolgot láthasson, amelyet eddig egyetlen részben sem láthatott. Úgy éreztem olvasás közben, hogy ez az első önálló történet, igaz ugyan, hogy Doki folyamatosan utal az előző képregényekre, de egyetlen kulcsfigura „kiiktatásával” teljesen új irányt vett a történet. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy kicsit gyerekesebb lett ez a képregény kaland, melyben kutya herceg vár királyi kiszolgálásra és német akcentussal, nyelvet törő kémek vadásznak a gyanútlan tudósra. Azonban az időutazás varázsa továbbra sem veszett ki a színes lapok közül. Ironikus módon, az infantilis történet képes volt előhozni belőlem azt a tizenéves srácot, aki első alkalommal nézte szájtátva a szikrát hányó, lángnyomokat hagyó Deloreant.
A történések közepette megismerhetjük a Brown családot. Az alkotók mesteri fókuszváltásain keresztül mind a gyerekek, mind pedig a szülők világába betekintést nyerhetünk. Olvasás közben néha olyan érzésem támadt, mintha a Scooby Doo egyik epizódjának képregény adaptációját olvasnám. Néha már olyan nagy volt a keveredés, hogy komolyan nehéz volt eldönteni,ki kit üldöz éppen. De a bonyodalmak ellenére mégis működik a történet, melyet a szereplők csak még élőbbé tesznek. Egy jövőbeli helyszínen egészen szürreális élményben lehet része az olvasónak. Doki egy fiatal férfival folytat egy rövid párbeszédet. Nevezzük az urat recepciósnak, hogy elkerüljük a spoilerezést. Igazán tetszett a férfi beszédmodora, ebben a jelenetben kitüremkedik a jövő beszédstílusa, amely már lassan korunk jelene. Kicsit hasonlít ez a jelenet a 2002-ben készített Időgép című sci-fi egyik párbeszédére. Arra a jelenetre gondolok, amikor a film illetékes feltalálója találkozik azzal a helyes jövőbeli szőke lánnyal. Ha már beszédmodorról és karakterekről van szó. Az is kedvemre való volt, ahogy a két Brown fiú egymással beszélgetett. Annyira intellektuálisan és választékoson beszéltek, hogy egy valódi iskolában tutira szétcikizték volna őket. Mintha két Sheldon Cooper beszélgetett volna egymással. De hát, ha belegondolunk ezen nem is kell csodálkozni, egy időutazó feltalálónak pont ilyen gyerekeket képzel el az ember. Doki felesége, Clara, elveszik az események sűrűjében, mint egy jelentéktelen háttérszereplő, egészen a történet egy bizonyos pontjáig, ahol előbújik belőle az anyatigris. Visszaváltozását követően, újra az a félelmet nem ismerő tanárnő, aki még egy száguldó gőzmozdonyra is képes felugrani a szerelméért.
Bárki, aki ránéz a borítóra sejtheti, hogy a Vissza a jövőbe film harmadik részének záró jelenete visszaköszön majd a képregény lapjain. Ezt jól is gondolja a kedves olvasó. Egy egészen érdekes nézőpontból láthatjuk a már annyiszor látott részt, mely azért egy apró kis hibát tartalmaz. De érdekes módon a képregény kaland a magyar szinkron hibájára, vagy nevezzük inkább kultúrák közti eltérésére hívja fel a figyelmet. A szemfüles olvasó észreveheti, hogy amikor Doki bemutatja a gyermekeit Martynak és Jennifernek a nevek kapcsán van némi keveredés. Az egész anomália abból ered, hogy a képregény hű maradt az eredeti angol szöveghez, ahol Gyula került elsőnek bemutatásra, majd pedig a kicsi Verne. Ugyebár az angol „first name” és „last name” mindenre magyarázatot ad. De biztos vagyok benne, hogy nem csak én vettem észre ezt apró érdekességet. Hiszen valljuk be kedves rajongók, többen is betéve tudjuk a filmek teljes szövegkönyvét, de csakis az eredeti 1990-es szinkron verzióban.
Az említett utolsó jelenet gondolkodóba ejtett, vajon mi lehetett az akkori mozinézők reakciója, amikor látták megsemmisülni az időgépet egy tehervonat által. Arra gondoltam, hogy követem Doki példáját és én is a korabeli újságokhoz fordulok válaszért. Szerencsére egy kedves barátom történelem szakos egyetemi hallgatóként hozzáfér a korabeli újságokhoz. Így hát megkértem, hogy nézzen utána nekem, hogy mit írtak 1990-ben az újságok a Vissza a jövőbe harmadik részéről. A Magyar Nemzet decemberi számában érdekes sorokat találtunk. A hét filmje rovat írója arról értekezik, hogy Marty és Doki a szemünk láttára alakul képregényfigurává. A szerző sajnálkozik az időgép pusztulásán és a történet folytatásának egy akkoriban még igencsak elképzelhetetlen formáját veti fel.
„Kár volt tehát szétrombolni az időgépet, Zemeckis úr. Legfeljebb azon kellene elgondolkoznia, hogy jönne ki jobban anyagilag: ha képregényként, animációs filmként, tévésorozatként vagy mozifilm formájában folytatná.”*
Mondanom sem kell, hogy mennyire meglepődtem, amikor ezeket a sorokat olvastam. Úgy éreztem, hogy ez az én személyes, időutazós levelem '90-ből. A kedves újságíró igazán ráhibázott a dologra, hátborzongató gondolat, hogy valaki megírta huszonnyolc évvel ezelőtt, hogyan kell majd folytatni az éppen csak mozikba kerülő trilógia záró darabját. Lehet, hogy egyszer az általam leírt sorok is érdekes adalékként szolgálnak majd a jövőbeli olvasóknak? Mindenesetre én most teszem egy próbát. Te, igen te, aki huszon pár év múlva olvasod ezeket a sorokat és még mindig van bármilyen formában folytatása Robert Zemeckis és Bob Gale munkásságának, kérlek szépen, keress meg és vendégem vagy egy csokis tejre! Hogy sikerrel jártam-e, azt majd egyszer megtudjuk. Egy biztos, akármit is hozzon a jövő és akárhogy is folytatódjon a kedvenc időutazós kalandom csak remélni tudom, hogy minden egyes új kaland ilyen jóleső, kellemes emlék marad, mint az eddigiek. Legyen az akár képregény, animációs film, sorozat vagy újabb mozifilm. Az időutazást nem lehet megunni és kezdem azt hinni, hogy a fluxuskondenzátor sejtelmes fényében megjelenő kalandok is ilyenek.
A képregényt a Panel Kalandor jóvoltából volt lehetőségem elolvasni!
10/10
* Magyar Nemzet, 1990. december (53. évfolyam, 282-305. szám)1990-12-27 / 302. szám
