Idén tavasszal olyan szinten csapott bennünket pofon a történelem, hogy minden valószínűség szerint életünk végéig emlegetni fogjuk. Az egész emberiséget érintette a világjárvány, a mindennapjaink egyik percről a másikra változtak meg teljesen, hogy aztán meglepő gyorsasággal hozzászokjunk a karanténléthez. Generációs élmény lett belőle, annak minden tragédiájával és felemelő pillanatával együtt. Mert a legmélyebb borzalmak közepette szép pillanatoknak is tanúi lehettünk az emberi segítőkészségről ebben a néhány hétben, amelyben hihetetlen sok mindent éltünk át, miközben otthonunk falai között töltöttük az időnket, és csak oda mentünk el, ahová nagyon muszáj volt. Szerencsére nálunk már lecsengőben van a járvány, és  nem lett belőle akkora dráma, mint Olaszországban. Mert ami ott történt, azt bizony letaglózó élmény volt látni, az egészségügyi rendszer úgy omlott össze, mint a kártyavár, háborús állapotok uralkodtak a kórházakban, racionális közgazdász létemre sokszor folytak a könnyeim, amikor az onnan érkező híradások képeit néztem. Ugyanakkor az olaszok nem adták fel, sőt, példát mutattak, olyan rájuk jellemző életerő sugárzott belőlük, ahogyan tartani próbálták a lelket másokban és saját magukban. Nagyon sok minden kavarog még bennem erről az időszakról, amely szerencsére járványügyi szempontból lassan véget ér, de a legjobban azzal az érzelmi hullámvasúttal tudnám jellemezni, amelyről tűpontos leírást ad ez a könyv, amely egyáltalán nem szépirodalom, hanem egy teljesen egyedi műfaj, egy kimerevített pillanatkép, egy rövid, de annál intenzívebb időszak érzelmi lenyomata. Kár, hogy ilyen rövid, de az biztos, hogy nagyon könnyű azonosulni vele, mert pontosan azokat a gondolatokat osztja meg velünk a szerző, amelyeket magunk is éreztünk, csak nem tudtuk ilyen jól megfogalmazni.

Paolo Giordano olasz fizikus, aki íróként is kipróbálta magát, olyan sikerrel, hogy A prímszámok magánya című könyve rangos irodalmi díjakat nyert, és azóta több könyve is megjelent. Ebben az alkotásban a szerző tudós énje segítségével próbálja feldolgozni mindazokat az élményeket, amelyek őt érték a járvány idején.

Nagyon furcsa érzés ezt a könyvet olvasni, hiszen olyan gyorsan kiadásra került nálunk is, hogy még frissek  a saját élményeink, amelyek még csak néhány hete zajlottak le nálunk is, mégis olyan távolinak tűnnek, olyan viharos gyorsasággal változtak közben az események. Mert az év elején még éltük a kis életünket, aztán hirtelen minden megváltozott, bizonyos szempontból beszűkültek a mindennapjaink, ugyanakkor hihetetlenül tág is lett a szellemi horizontunk, hiszen próbáltuk minél több információra szert tenni a járványról és mindarról, ami a világban történik. Miközben a tévé és a monitor előtt ülve igyekeztünk követni az eseményeket, a lelkünkben olyan erős érzelmi viharok dúltak, amelyre még nem volt példa. Voltak jó és rossz napjaink, aggódtunk a szeretteinkért, annyit voltunk együtt a családdal, mint még soha, és mivel nem volt hová menekülni előlük, szépen elénk sorakoztak az eddig gondosan szőnyeg alá söpört problémáink, és megtanultuk értékelni a hétköznapok kis örömeit.

Nyilván mindenkit más életszakaszban talált meg a járvány, és ettől függően más volt a számára a prioritás ebben az időszakban, abban azonban biztos vagyok, hogy volt ideje átgondolni az életét, és a legracionálisabb elmék is erősen filozofikus hangulatba kerültek. Paolo Giordano igazából semmi különöset nem fogalmazott meg, inkább azokat a kis belső tépelődéseinket örökítette meg, amelyek mindennaposak voltak a karantén idején. Ráadásul időrendi sorrendben, ezért kellőképpen elnosztalgiázhatunk azon (milyen furcsa ezt leírni, hiszen ez még mindig jelen idő, mivel a járványhelyzet még nem múlt el teljesen), hogy milyen volt szembesülni azzal, amikor hirtelen minden munkaügyi és egyéb találkozót lemondanak, és otthon maradunk. Aztán próbáltuk megérteni, hogy mi is ez a vírus, ami lecsapott ránk, hogyan keletkezett, hogyan működik, hogyan lehet legyőzni és addig is együtt élni vele. És így tovább, nyilván amikor – néhány hete! – ez a könyv készült, még javában tombolt a járvány Olaszországban, ezért egy ponton véget érnek a jelenre történő reflektálások, de így is megvan az „aha” élmény. Ez azonban csak itt és most érvényes, hiszen a járványnak lassan vége lesz, az élet megy tovább, a közös élmény is megszűnik. Éppen ezért valószínűleg soha nem lesz szépirodalmi értelemben vett klasszikus ez a könyv, azonban jóval több, mint azon cikkek garmada, amelyeket naponta olvasunk.  Az előnye ugyanaz, mint a hátránya, ezek a sorok most ütnek, néhány hónap múlva már máshol fog tartani az életünk, nem lesz már annyira intenzív a hatása, de éppen ezért lesz nagyon érdekes néhány év múlva levenni a polcról, és rácsodálkozni arra, hogy 2020 tavaszán ilyen volt az életünk. Nem katartikus erejű alkotás, de mostanában nagyon jót tesz a lelkünknek.

8/10

A könyvet az Európa Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.