Ez most az én lelkemnek nagyon kellett. Kényszerítettem magam, hogy ne rohanjak végig rajta egy nap alatt, hagyjak időt ülepedni, átérezni, de így is alig tudtam letenni, vissza-visszatértem ebbe a csodás, időn és téren túli világba. Oravecz Imre eredetileg 1983-ban megjelent kötete a következő darabja a Magvető újrakiadásának (az előző kötetről itt írtunk), és egyre inkább azt érzem, hogy ez a költészet mindenkinek csak adhat: melegséget, tisztaságot, jó érzést.
Ahogy a költő az Előszóban elmondja, egyik amerikai útja során megvette Frank Waters Book of the Hopi című könyvét, majd sokáig ki sem nyitotta, míg egy magánéleti válság közepén az ősi társadalmak felé fordult az érdeklődése, és teljesen beszippantotta a hopik világa. A földművelő indián nép mítoszai, szertartásai, kultúrája olyan hatással voltak rá, hogy ötéves szünet után újra verset írt – méghozzá hopi verset, éneklésre szánt alkalmi szöveget. Így kezdődött a mítoszteremtés, egy nép elképzelt verseinek, elképzelt költészetének megalkotása, amelyek színleg a hopikról szólnak, valójában azonban teljesen általános emberi érzésekről, gondolatokról, félelmekről és vágyakról, amelyek minden közösségben megtalálhatóak. Éppúgy lehet ez Oravecz Imre Szajlája, ahogy a hopik Oraibije, mert „a különbözőségek ellenére mind anyagi, mind szellemi tekintetben egységes a világ, és ez az egységesség bennünk ölt testet, bármely pontján élvezzük vagy szenvedjük is azt a megismételhetetlen, egyszeri és rövid földi valamit, aminek közönségesen és egyszerűen élet a neve.”
A kötet öt könyvből áll, az Első az eredetmítosz verseit tartalmazza a mindenség születésétől a világ teremtésén (és többszöri elpusztításán) keresztül a hopi középkorig. „A Teremtés ajtó, / amely a semmiből a valamibe nyílik, / és sarokpántján öröktől fogva jár.” A Második könyv már közelít az emberhez, a hopi falu, hopi közösség mindennapi életét, szertartásait, hagyományait mutatja be. Van itt beavatási és névfelvételi szertartáshoz, esőtánchoz írott vers, tudnivalók az emberi testről, a sivatagról, a fontos helyekről; versek a vadász és a vad szemszögéből, versek a növényekhez a jó termésért, minden, ami egy természeti nép hitét, életét, mindennapjait meghatározza. A természet és az emberi lét közötti párhuzam végig érezhető a versekben, az oly jellemző egyszerű és keresetlen bölcsességgel. „Shongopoviból Moencopiba az út Oraibin keresztül vezet, / a gondolkodásból a megértésbe az út az érzésen keresztül vezet.”
A Harmadik könyvben beülünk a hopi iskolába, ahol Eototo és Aholi, a két főkacsina tanít minket földről, születésről, emberről, szeretetről, változásról és magáról az életről. A Negyedik könyv aztán még közelebbről mutatja meg a hopikat, egy házaspárt, Sziliomomót és Palaomaukit követjük a megismerkedésüktől szerelmük kiteljesedéséig, gyermekeik születéséig. Öröm és bánat, emberi gyarlóságok, hibák, odaadó kedvesség mind megjelennek a versekben, az egyik kedvencem a kötetből a Polipkoima lilioma, amelyben Polipkoima egy pillangó és egy ökörszem segítségével liliomot visz az édesanyjának. A kötetben végig kézzelfogható az a finom, megértő irónia, amivel Oravecz Imre az életet és az embert szemléli – az öregedésről szóló vers talán a legjobb példa erre.
Az Ötödik könyvre érünk a legközelebb az emberhez, itt már az individuum, az egyén a fontos, Sziliomomo énekeit olvashatjuk mindenféle élethelyzetről (az édesapja halála, gyermeke betegsége stb.) egészen a Haldokló dala I. és II.-ig: „Éltem, / nem bánom hát, / hogy meghalok.” „Hosszú utat kell megtennem a haláltól a születésig. / De nem félek, mert megint lesz erőm.” Az olvasót teljesen beszippantja ez a távoli és mégis ismerős világ; Oravecz Imre egyszerűen és magától értetődően fogalmaz meg olyan egyetemes gondolatokat, hogy ahogy neki jó érzés volt írni, nekünk jó érzés olvasni.
10/10
A kötetet a Magvető Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
