Önvizsgálatot tart a Keleti Blokk, legalábbis az elmúlt évtizedekben sorra jelennek meg azok a regények, amelyek megpróbálják feldolgozni a 20. század egyik legvéresebb diktatúrájának időszakát, hogy történeteiken keresztül üzenetet hagyhassanak a jövő generációinak, azoknak, akik már nem ismerhették meg testközelből a több évtizedes szenvedést: soha többé sztálini diktatúrát. A Szovjetunió jött, győzött, majd elbukott. Emberi életek hánykolódtak a nagy állam testével párhuzamos agonizálásban.
A Vörös keresztek egy tömény, tartalmas, gyorsan olvasható regény. A szerző nem tékozol időt arra, hogy hosszas vagy érzékletes leírásokkal vezesse bele olvasóját a II. világháborút körülölelő évekbe, korfestő hangulat és túldíszített mondatok helyett a tettek és a dialógusok beszélnek, kiegészülve korabeli jelentések, leiratok, levelek tucatjával. Egyedül verseket, dalszövegeket, tévés monológokat alkalmaz a szerző arra, hogy szereplőit hangulatba helyezze. Véleményem szerint ezek többsége elhagyható lett volna, de minimum a teljes versek és dalszövegek beidézése helyett a legmegragadóbb, témához illő részletek kiemelése is elegendő hangulatfestésként teremtette volna meg a kívánt atmoszférát.
Van azonban valami, amiben nagyon erős ez a regény: a hideg-tartózkodó orosz emberek sztereotípiájától elvonatkoztatott, gördülékeny stílusban előadott párbeszédek. Filipenkó férfi főszereplőjéről hamar kiderül, hogy valójában csak mellékkaraktere a történetnek, és mindvégig az élethez foggal-körömmel ragaszkodó, kilencven év felett is tiltakozó demonstrációra kilátogató, tűpontos memóriával megáldott idős asszony veszi át a szót, hogy elmesélhesse azon generáció minden boldogságát és fájdalmát, amely alig 2-3 emberöltőnyire van csupán a mi jelen időnktől. Így hát Tatjána Alekszejevna egy egész társadalmi réteg, a szovjet katonafeleségek és gyermeket egyedül nevelő anyák hangjává válik, valamint olyan tudósítóvá, aki a korszak alapos ismerőjeként betekintéssel szolgálhat eddig kevésbé ismert történelmi részletekbe is. A munkája miatt külföldi levelezéshez hozzáférő Tatjána számol be arról a kevéssé ismert, szomorú tényről, ahogy a sztálini szovjetunió saját, hadifogságba került katonáival bánt. Illetve épp, ahogy nem bánt. Hiszen a számos külföldi (semleges) nagyköveten, a Vöröskereszten, vagy épp a római pápán keresztül az ország vezetőihez eljuttatott levelek, kérelmek, hadifogolylisták mind szánt szándékkal megválaszolatlanul maradtak, az minden, csak épp nem az állampolgárokkal való minimális szolidaritás legalsó szintje is akár.
Tatjána története eztán fordulatot vesz, hiszen ebben a rendszerben senki sem lehet eléggé védett,és leghűbb polgárából lehet valaki egy tollvonással a nemzet árulója. A teljesen kifacsart logikájú bizonyítási eljárás, a fizikai megaláztatás és az évtizedes bűnhődés olyan érzelmi és morális kérdések feszegetésével találkoznak, mint Isten létezésének kérdése, a megbocsátás és a bocsánatkérés vágya, vagy éppen az anyaság öröme és fájdalma. Szasa Filipenko férfiként remekül képes feltárni egy sokat látott, női lelket, valamint női mellékszereplőin át bemutatni, hogy az életnek többféle, különálló, de önmagában egyenként is nemes és igaz célja lehet, hogy az élet és az élni akarás soha, semmiféle korban nem ostobaság, és hogy az emlékezet, legyen bármily törékeny is, soha nem fogja elfelejteni a terror időszakát, melyet egy nép saját emberségén átlépve évtizedeken át önként elszenvedett.
8.5/10
A kötetet az Európa Kiadó jóvoltából olvashattam el.
