A kritikában spoiler előfordulhat!

A Nimonáról először a Tündöklő szegedi könyvbemutatóján hallottam Klenheincz Csillától, aki olyan lelkesedéssel beszélt róla, hogy az rám is átragadt, így nagyon vártam a megjelenést. Az érzés egyre csak fokozódott, ahogy egyre több részlet derült ki róla. Egy teljesen elszállt fantasy történetre számítottam és ezt maximálisan meg is kaptam a történettől, sőt egy kicsivel többet is, ugyanis nem gondoltam, hogy a szórakoztatás mellett el is gondolkodtat.

Nimona egy nap bekopogtat Lord Ballister Bitangfőhöz, hogy csatlakozzon hozzá, mint csatlós. A lobbanékony, fiatal alakváltó és a kedves, de bosszúra kész főgonosz komoly felfordulást tervez. Céljuk, hogy bebizonyítsák a királyság népének, hogy Sir Amrosius Aranypőc és a lovagok, valamint alkalmazójuk, a Rendfenntartó és Lovagügyi Intézet korántsem akkora hősök, mint azt az emberek hiszik. A közös munka során Bitangfő ráébred, hogy Nimona képességei épp olyan homályosak és rejtélyesek, mint a lány múltja.

Stevenson története webcomic-ként kezdte, amiből egy népszerű képregénykötetté nőtte ki magát. Látszik rajta a sok munka és a szív, mert van lelke az egésznek, viszont egy apró szépséghibája is a webképregény gyökereiből adódik. Igaz, ez csak az első pár fejezetre értendő, mégpedig az, hogy az eleje még túlságosan epizodikus, amit alapvetően szeretek, ha jól van beépítve, de ebben az esetben enyhe töredezettséget okoz a történeti ívben, ami a kötet első harmadában megakasztott az olvasásban. Azonban ez hamar megszűnik, mert elkezdődik a hosszabb történetszál, ami már a képregény hátralevő részét átíveli, és onnantól olvastatja magát a sztori. A másik feltűnő jellegzetesség szintén a webes múltra vezethető vissza: néhány fejezet vége nagyon lecsapott, ami szintén megakaszthatja ezen fejezetek váltását.

De volt a Nimonában három dolog, ami nagyon bevonzott és megtetszett: a háttérvilág, a humor és a szereplők (a hozzájuk kapcsolódó háttértörténetek, motivációk).

A háttérvilágról elmondható, hogy totál elrugaszkodott, a fantasy toposzait leginkább kifordítja, parodizálja és kelléknek használja, amiből valami fenomenális elegy áll össze. Sőt, a hab a tortán az, hogy belekeveri a tudományt és a modern világ technikai eszközeit is. Teszi mindezt olyan természetesen, mintha azok egy középkorias fantasyvilágban teljesen mindennaposak lennének. Nem éreztem, hogy kilógnának belőle, nem akadtam fenn azon sem, hogy a szereplők pl.: videótelefonálnak egymással, mert ebben a világban teljesen odaillőnek hatott. De ugyanakkor jelen van a mágia, a fantasylények vagy éppen az alakváltók, hogy minden teljes legyen, ami ebből az alapötletből kihozható.

A Nimona karakterépítése sem szokványos, mert senki sem az, akinek látszik. A főgonosz, Bitangfő, a legkedvesebb és legsegítőkészebb az egész történetben, Aranypőc hőshöz képest nem elég határozott, sőt inkább jámbor és jóhiszeműen naiv, a lobbanékony és némiképp erőszakra fogékony Nimonában pedig mérhetetlen sötétség lakozik, de ugyanakkor egy szeretetre éhes, magányos tinédzser, aki egyszerűen csak egy barátra vágyik. Egyikük sem az, aminek megbélyegzik őket, de nehezen tudnak ezen változtatni, ezért a történet nem csak az összecsapásukról szól, hanem, hogy ők hárman hogyan találják meg önmagukat, és hogyan néznek szembe a múltjukkal, továbbá hogy mivé fejlődnek a végére. Ezért a karakterüknek több rétegük van, és a két olvasás alatt érdekes volt ezeket lehántani róluk, és jó volt őket megismerni. Velük szemben a mellékszereplők, az Intézet igazgatója vagy a tudós Blitzmeyer már inkább egysíkú, sarkított karakterek, előbbi a tipikus gonosz, utóbbi pedig a tipikus őrült tudós. Bár a maguk módján ők sem kevésbé szórakoztatóak.

A háttérvilágot és a karaktereket leginkább a Nimona intelligens humora teszi élővé és szórakoztatóvá, ami nem csak a szöveg, de a képi ábrázolás szintjén is megjelenik. Ezt jól szemlélteti az egyik kedvenc jelenetem a történet elejéről:

Az ehhez hasonló váratlan jelenetek a legviccesebbek, és van belőlük jó néhány. A humor azonban nem csak ilyen direkt formában, hanem helyzetkomikumként is megjelenik, amire itt egy jó példa a kötet 58. oldaláról:

Nimona: – És hogy terjeszti el a szuperhalálos mérget?
Bitangfő: – Almákkal.
Nimona: – Almákkal?
Bitangfő: – Almákkal.
Nimona: – Fú, mint egy igazi, régivágású főgonosz! Bosszantja, hogy nem maga a legszebb a világon?

Összességében a Nimona egy szórakoztató, csupa szív képregény, ami csavar egy kicsit a megszokott fantasytoposzokon és ki is figurázza őket, amennyire csak lehet. Az epizodikus és a lecsapott fejezetek miatt az elején többször megakadtam, de aztán a lendület mégis vitt tovább a végéig.

Elsősorban fiataloknak ajánlom, mert az ő számukra felhőtlen szórakozást nyújthat. Ugyanakkor felnőttek is nyugodtan olvashatják, mert nagyon kellemes történet, és jó kikapcsolódást nyújthat, valamint a humora is fergeteges.

8/10

A képregényt a Ciceró Könyvstúdió jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.