Egy imádnivaló, ámde bűnrossz (és természetesen agyonkényeztett) eb gazdájaként rendszeresen megfordulok állatorvosi rendelőben, ahol rengeteg kalandot éltem meg az évek során. Őkutyasága ugyanis imád társasági életet élni, mindig összehaverodunk a velünk egy légtérben tartózkodó kutyusokkal, leugatjuk a macskákat és érdeklődéssel figyeljük az egyéb állatfajtákat. Amíg ő a négylábúakkal foglalkozik, én a kétlábúakkal diskurálok, mert ilyenkor persze mindig ezer megbeszélni való akad a kis kedvencekről. Aztán sorra kerülünk, a doktor bácsi vagy a doktor néni megvizsgálja a mama kedvencét, megkapja az éves oltását, megdicsérnek bennünket, hogy milyen szépek és egészségesek vagyunk (mármint nem én, hanem az eb), még egyszer megdögönyözik őkicsiségét (amúgy egy 25 kilós labrador, de nekem mindig az az apróság marad, akit egykoron elhoztam a menhelyről), fizetek, elbúcsúzunk és hazamegyünk. Na most, ahhoz, hogy minden ilyen flottul menjen, nem csak én kellek, hanem egy jó állatorvos is, akiről tudom, hogy kiváló szakember és nyugodtan rábízhatom a kutyusomat. Nem fogok habos-babos képet festeni magunkról, nekem is beletelt jó néhány évbe, amíg megtanultam a helyén kezelni a kutyus orvosi dolgait, kiskorában én is bérletet váltottam a rendelőbe, mert nem tudtam, hogy mi a komoly probléma és mi az, amivel nem kell azonnal rohanni az orvoshoz. Szerencsére mindig megértő állatorvosokkal találkoztam, akik szakszerűen ellátták az ebet, és megnyugtatták a pánikoló mamát (=engem), hogy nincs semmi komolyabb baja. Volt olyan, hogy egy kisebb műtét után - amikor egy rettenetesen hosszú éjszakára bent kellett hagynom a rendelőben az aprótalpút - egy perccel nyitás után sírva hívtam az orvost, hogy 1. minden rendben van-e 2. mikor mehetek érte. Minden rendben volt, és nem nevettek ki, akkor sem, amikor rekordidő alatt megjelentem náluk az ajtóban az ebért. Itt abba is hagyom a sztorizgatást, de talán ebből is látszik, mennyire fontos, hogy egy állatorvos ne csak az állatokhoz értsen, hanem az emberekhez is, hiszen a gazdik oda fogják vinni a kedvencüket, ahol úgy érzik, hogy nemcsak vele, hanem velük is foglalkoznak. Ugyanez a véleménye a könyv szerzőjének is, aki rendkívül szórakoztató módon, mégis tudományos igénnyel mutatja be nekünk, hogyan éli meg egy állatorvos a hétköznapokat a rendelőjében. Volt, hogy sírva nevettem, volt, amikor zokogtam, meghatódtam, elgondolkodtam, bólogattam és meglepődtem, receptre írnám fel minden gazdinak.

Őszintén szólva eddig még csak nem is hallottam a szerzőről, engem a borító és a téma fogott meg, pedig a kanadai állatorvos híres blogger, a könyv az ő bejegyzéseit tartalmazza. Emberünk remek stílusban ír, egyetlen percre sem unatkozunk, igaz, hogy nem kicsit csapong, de hát több évtizedes praxis után ez érthető. Becsülöm benne, hogy meglepő őszinteséggel ír a nehezebb témákról is (az állatok elaltatása, az orvosok depressziója, stb), sokat viccel ugyan, de azért tud nagyon komoly is lenni.

Az ember lánya azt gondolná, hogy egy állatorvos gyerekkora óta erre a pályára készül, ehhez képest kiderült, hogy a szerző teljesen véletlenül keveredett erre a szakirányra az egyetemen, és még egy kutyája sem volt, mielőtt belevágott volna a tanulmányaiba. Aztán persze a kezdeti nehézségek után a hivatása szerelmese lett, ma már egy kisállatrendelőt vezet, rengeteg ügyféllel és hatalmas tapasztalattal. Azonban ezen kívül még utazni is szeret és blogolni is, döbbenetes módon először whiskey-kről értekezett, csak később jött rá, hogy igazából a szakmája is érdekes lehet az olvasók számára. Ebben a jó kis könyvben mi is megismerkedhetünk a gondolataival és garantáltan nem fogunk unatkozni. Nagyon sok témát érint  - tényleg van itt minden a szívférgességtől kezdve a kullancsokon át egy rocksztár kacsáig - , lehengerlő humorral és intelligenciával tálalja a véleményét, amelyről süt az állatok iránti végtelen szeretet és a gazdik iránti megértés.

Tudja, hogyan kell felkelteni az olvasók érdeklődését - pl. Roxforthoz hasonlítja kanadai orvosi egyetemét - , amelyet fenn is tud tartani mindvégig. Természetesen rengeteg sztorit oszt meg velünk, amelyek túlnyomó többsége vicces, de vannak nagyon komoly témák is, amelyek kellőképpen mellbevágóak, ugyanakkor odafigyel arra, hogy a dráma után mindig valamilyen szórakoztató téma következzen, hogy ne komorodjon el túlságosan a a hangulat. Egyáltalán nem felszínes az összhatás, ugyanakkor a rövid blogbejegyezéseket könyvvé fűzni nem éppen egyszerű, néha döcög a szerkesztés, de ennél nagyobb bajunk ne legyen, aki gazdi, az úgyis másodpercek alatt bele fog veszni a leírásokba, és nem fogja tudni letenni, amíg a végére nem ér.

Mivel a legtöbben kutyát és macskát tartanak, ezért nyilván róluk szólnak főként a történetek, de azért akadnak különlegesebb állatfajták is, pl. egy struccal is találkozhatunk, meglepő helyen és időben. Nagyon érdekes, hogyan éli meg egy állatorvos a mindennapokat, hogyan küzd a kiégés ellen, a gyógyításon túl mennyire komplex dolog egy rendelőt irányítani, és mennyire viseli meg, hogy időnként el kell altatnia egy családi kedvencet. Nagyon emberi, ahogyan leírja, mennyire más egy állatorvos élete, mint ahogyan az aggódó gazdik képzelik, egyáltalán nem csak arról van szó, hogy cukorfalat kutyusokat és cicákat simogat, nagyon is kemény munkát végez, és vannak olyan időszakok, amikor ugyanúgy elfárad, mint bárki más, neki is vannak rosszabb napjai, mégis összességében imádja, amit csinál. Örülök, hogy nekem is hasonló mentalitású állatorvosom van, aki lehet, hogy nem ír ilyen jól, de ugyanilyen elkötelezett a hivatása iránt.

8/10

A könyvet a Partvonal Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.