Minél inkább távolodunk időben a II. világháborútól (tágabb értelemben véve a történelem globális háborúitól), annál több, a nagy világégések után született szerző érez késztetést háborús történetek megalkotására. Ebben a folyamatban véleményem szerint nem feltétlenül a közös emberi emlékezet újabb és újabb feldolgozásának vágya a fő mozgatórugó, sokkal inkább elmondható, hogy régmúlt történetekben vizsgáljuk a bennünk élő, jelenre is kivetíthető társadalmi problémák, ideológiai ferdülések utóhatásait. A Fehér rózsa ékes példája annak, hogy a háborús környezetbe helyezett, feloldatlan frusztrációk miként válnak a mindennapok részévé, arra viszont nem biztos, hogy általános megoldást kínál, hogyan is győzhetnénk le a bennünk dúló démonokat. 

A regény meglehetősen kevés szereplőt mozgat, és annak ellenére, hogy nemcsak időbeli visszatekintés, hanem több alkalommal helyszínváltás is történik lapjain, tulajdonképpen kétszemélyes kamaradrámaként jellemezhető. A hangsúly határozottan a családját elvesztett német nő és a segítségére szoruló szövetséges kém viszonyán van, a karakterek kidolgozottságának ez a hangsúlyossága azonban épp, hogy nem az aprólékosan felépített személyiségekben érhető tetten, hanem a mellékszereplők sematikusságán, ismert és ezerszer megírt fordulatok sokaságán. Az alaphelyzet szerint a nemzetiszocialistából lett német ellenálló és a Luftwafféba beépülni szándékozó, ejtőernyős balesetet szenvedő szövetséges kém között lassan, már-már szájbarágósan épül fel az a bizalmi viszony, amely a jó előre sejthető szerelmi kapcsolódásban teljesedik ki. Minden más szereplő, így a címben szerepeltetett Fehér Rózsa Mozgalom közössége is csupán mellékszál egy hosszan tartó építkezés folyamatában, amelyet a szerző sablonos izgalmakkal próbál lendületben tartani. 

Az utolsó Fehér Rózsa, Franka az 1930-as évek tipikus német honleánya, aki a kötelező lányszövetségi tagságban betöltött vezető szerepétől személyes tragédiák által jut el addig a pontig, míg a hazáját letaroló nemzetiszocialista ideológia heves ellenzőjévé válik. Ha van igazi erénye a könyvnek, akkor az ebben a lelki folyamatban teljesedik ki. Bár a változáshoz az író igénybe veszi a családon belül bekövetkező tragédiákat, a veszteség és a gyász miatt felülvizsgált érzelmeket, mégis Franka karakterén keresztül sikerül megtanítania a (témában még nem eleget tudó) olvasót arra, miként befolyásolható politikailag és ideológiailag egy hazáját szerető és (ki)szolgálni akaró fiatal. A bevezetőben említett társadalmi vizsgálódás, amelyen keresztül az ideológiai népbutítás és a többségi vélemény befogadása a jelenkori politikai és kommunikációs eszköztárban is fellelhető, ennél a pontnál érhető tetten. Bár Eoin Dempsey hősét belehelyezi az ellenálló német mozgalomba, és általa röviden, sőt, kifejezetten tömören össze is foglalja azt a bátor törekvést, amelyet a Fehér Rózsa tagjai a náci Németország népnevelő ideológiája ellen igyekeztek megvalósítani, mindez csupán eszköz egy ismerős végkifejlet eléréséhez. Ha rétegeiben lehámozzuk a fikciós elemeket, szétválasztjuk a valós eseményeket és az írói képzelet által hozzákapcsolt szerelmi történetet, megmarad az általános tanulság, miszerint az önálló gondolkodás nélküli cselekvés, még ha felső nyomásra történik is, soha nem lehet ok arra, hogy embertársaink ellen forduljunk. 

Bár a történetnek vannak még további szubjektív tanulságai, és valójában nem lenne nehéz azonosulni egyik fő karakterrel sem, a jellemfejlődés és az ábrázolási mód meglehetősen egyszerű. A Gestapo ügynöke már azelőtt is negatív figura volt, hogy a szervezett tagjává vált volna, a szövetséges kém már azelőtt remek ember és hős volt, hogy igazán megismerhettük volna, a szomszédok besúgók, az ellenállás tagjai makulátlan, szabadsághívő fiatalok. Nem gondolom, hogy ez mind rossz, vagy nem kívánatos, éppen csak ha egy történetet korhűen és a történelmi emlékezetnek megfelelően próbál bármely szerző elmondani, akkor a puszta fekete-fehér kinyilatkoztatások nem elegendőek. Franka személyén kívül egyedül egy mellékszereplő (egy német tudós) karakterét sikerült minimális, egy bonyolult jellemrajzot hűen visszaadó árnyalatokkal tarkítani, ez pedig kevés ahhoz, hogy az egyébként is előre kikövetkeztethető cselekményt letehetetlenül fordulatossá és izgalmassá tegye az alkotó. Másfelől az érzelmi ív is hiányosságokat mutat, a szereplők gyakran közölnek, kimondanak és egyértelműsítenek olyan gondolatokat, amelyeket szavak nélkül, pusztán belső késztetésből fakadó emocionális ráutalásokkal sokkal mélyrehatóbban lehetett volna az olvasó elé tárni. Egy kellően árnyalt és megismert karakter érez akkor is, ha nincs egyértelműen leírva, mit és hogyan, míg egy kidolgozatlan regényalak óhatatlanul szerzői mankóra szorul, ha sémák és klisék mozaikjaiból kell összerakni a személyiségét és a jellemrajzát. Emiatt a Fehér rózsa egy egyszeri, kissé rövid, nagyon kiszámított történet, amelyet olvasás után évekig díszként őrizhetünk majd a polcon. 

6/10

A kötetet a Maxim Kiadó jóvoltából olvashattam el.