A kritika spoilert tartalmaz!

A General Press Kiadó által megjelentetett Életeim fülszövege annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy nagy kíváncsisággal vettem a kezembe. A borító, illetve a belsőfülön lévő idézet csak fokozta ezt a várakozást. Viszont a történet előrehaladtával ez a lelkesedés egyre jobban apadt, mert a szerző száraz stílusa nem tudott annyira megérinteni, ahogyan a történet indokolta volna. Végig azt éreztem, hogy a szerző kívül maradt a történeten, ami számomra kissé taszítóan hatott.

A hajnali csendbe belehasít a rendőrségi segélyhívó hangja. A helyi kórházból érkezik a hívás, az újszülöttosztályról. Egy kétségbeesett nő kér segítséget, a hangjából páni félelem árad. Lauren utolsó lehetőségként tárcsázta a rendőröket: a kórházi mosdóba bezárkózva segítségért könyörög, mivel valaki el akarja rabolni a pár órás ikreit.

Ez az alapfelállás számomra annyira parának tűnt, hogy úgy döntöttem, a sci-fik és a fantasyk után szükségem van valami másra, egy hátborzongató thrillerre. A könyv elején még úgy tűnt, meg is fogok kapni, amihez ráadásként jött a misztikus szál, ami még érdekesebbé tette a könyvet. A szülést és az azt követő első pár órát leíró fejezetek nagyon tetszettek, bár már ott is megmutatkozott az egész könyv egyik legnagyobb problémája, ami a stílusban keresendő, amire később még kitérek, de itt még hajtott a kíváncsiság, és az alapfelütés, amit itt alapozott meg a szerző, még mindig nagyon bejött. A másik, a kötet elejéről megmaradt hajtóerő a belengetett misztikus szál volt a tündérekről és az elváltott gyerekekről. Golding ezt a részt nagyon hihetően írja le. Mind az anya előtt megjelenő titokzatos vízi tündért, mind az ő szörnyszülött ikreit nagyon élethűen ábrázolta. Nagyon sokáig elhittem, hogy az a valóság, amit az anya lát, gondol, érez. Mélyre menő részletességgel láttatta Lauren gondolatait, olyannyira, hogy a könyv egy bizonyos pontjáig teljes mértékig együtt éreztem vele, és hittem, hogy neki van igaza. Végig reméltem, hogy nem véletlenül van benne a misztikus szál, hogy nem csak azért, hogy egy szülés után bekattant nő betegségét alátámassza.

Végül sajnos nem így lett, mert a misztikus szál ment a levesbe, és helyébe lépett a szülés utáni pszichózis, mint kórkép, amit viszont gyenge magyarázatnak éreztem, mert Lauran állapota néhol meghaladta a ráaggatott betegség szintjét, és inkább átcsapott paranoiás skizofréniába. Érzésem szerint a szerző néhol túlzásba vitte Lauren állapotának ábrázolását, helyenként el is túlozta, ezért számomra egyáltalán nem tűnt hitelesnek. Ezért történhetett, hogy a misztikus szálat sokkal igazibbnak éreztem, mint a valódi történéseket.

A legnagyobb probléma azonban messze nem ezzel volt, hanem az írói stílussal. A szerző főleg az elején próbálkozott azzal, hogy az olvasót érzékenyítse Lauren állapota iránt, amit a nő gondolataiba való bepillantásokkal részben el is ért, viszont ehhez olyan száraz, szinte már érzelemmentes írói stílust választott, hogy majdnem az ellentétes hatást érte el. Emiatt nagyon nehezen haladtam a könyvel, sokszor taszított a szöveg, és nem a tartalom, hanem a ridegsége miatt.

A mellékszereplők egy kicsit javítottak nálam az összképen. A főszál mellett főleg Harper nyomozó szála volt elég erős és érdekes ahhoz, hogy lekössön. Nem egyszer az ő története miatt tudtam továbbolvasni a könyvet, mert érdekeltek a múltjának fokozatosan előbukkanó darabjai. Illetve szerepelt benne egy különc informatikus, aki rövid jelenete ellenére a legemlékezetesebb szereplő lett számomra a regényben. Ezt egyedi humorával érte el, amivel nálam nagyon betalált.

Összességében az Életeim egy erős misztikus szállal átszőtt thriller, azonban Lauren kórtörténetének leírása néhol eltúlzott, és nem eléggé hihető ahhoz, hogy a végén katarzis-élményt okozzon a könyv, emiatt nem túl emlékezetes. Viszont a főszereplő lelkivilágának ábrázolása, és a nyomozás leírása jól sikerült, ami némiképp javította az összképet.

5/10

A könyvet a General Press Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.