Keveset olvasok kortárs orosz szépirodalmat, pedig lehetőségem lenne rá, de valahogy mindig az angolszász próza felé húz a szívem. Ezt a könyvet azonban egyből kinéztem magamnak, mert egy macska az elbeszélő, ezzel a nézőponttal pedig nagyon érdekes bekukkantani a mai Moszkva mindennapjaiba. A kötet szerencsére nem okozott csalódást; amellett, hogy bemutatja, hogyan lehet kiszolgáltatott helyzetben talpon maradni egy nagyvárosban, rengeteg különféle társadalmi helyzetű ember életébe, sorsába is bepillantást enged.

A történet főhőse Szavelij, egy (később ivartalanított) kandúr, aki egy Zaporozsec hátsó ülésén látja meg a napvilágot, majd egy banános dobozban nevelkedik. Nyitott szemmel jön világra, és már ez is mutatja, hogy nem hétköznapi macskáról van szó: emberként gondolkodik és érez, és erősen érdeklődik a világ dolgai iránt. A könyvben végigkövetjük szövevényes életét, amely során többször is befogadják, él többféle lakásban, a Tretyjakov képtárban, egy kolostorban, kutyaházban, majd egy kávézóban is. Az útja során többször kerül választási lehetőségek elé, és mindig megfontoltan dönt (általában a szabadságot választja). Egy öregember majdnem agyonveri, ezután azonban találkozik Grétával, aki mellett megismeri az igazi boldogságot, azt, „amiért érdemes”.

Végig Szavelij életét és sorsát követjük, amelyet azonban megszakítanak a szerző anekdotái, a macskával kapcsolatba kerülő emberek történetei. Nagyon összetett és sokszínű kép rajzolódik ki előttünk a mai Moszkva embereinek életéről. Találkozunk elveszett emberekkel, sikeres emberekkel (Gréta gazdája), kirgiz vendégmunkásokkal, portással, pappal, rasztás hippivel, mindenféle szerzettel, valahogy azonban mindenkit egyfajta búskomor légkör vesz körül. Az emberek mellett pedig a kötet macskái is mind különleges személyiségek – Szavelij útja során többször előkerül Mómusz, az édesapja legendája, de emlékezetes az öreg kandúr, Bocman, vagy a brabanti kis griffon, Ludwig alakja is.

Ami nagyon érzékenyen érintette a lelkemet, az a bántalmazós rész, és erre felhívnám a figyelmét annak, aki úgy gondolja, egy kedves macskás történetet fog olvasni. A fülszövegben ott van, hogy egy öregember kis híján agyonüti Szavvát, a könyvben azonban ezt minden brutalitásával, kegyetlenségével és embertelenségével együtt igen részletesen olvashatjuk. Nagyon rossz volt olvasni, annak ellenére, hogy tudom, mire képes az ember, ha nála gyengébb és kiszolgáltatottabb teremtménybe botlik, és végre hatalmat érez a kezében. A legrosszabb az, hogy teljesen ok nélkül történik minden, egyszerűen nem értjük, hogy miért. Szavelij életben marad, de már soha nem lesz a régi, és nem csak fizikai értelemben.

Egyébként egyáltalán nem nehéz olvasmány a kötet, annak ellenére, hogy komoly témákat érint, életet és halált, örömet és bánatot, a boldogság keresését. Végig jelen van benne egyfajta ironikus szemléletmód, amellyel a szerző nem csak főszereplőjét, de a moszkvai élet minden résztvevőjét és saját magát is szemléli. Az állati nézőpont egyébként messze nem új a szépirodalomban (csak ami hirtelen eszembe jut: Oya Baydar szintén macskás Macskakaparása, vagy Paul Auster kutyás Timbuktuja), Grigorij Szluzsitel regénye azonban kifejezetten jól sikerült, mert ügyesen egyensúlyozik Szavva antropomorfizálása és állatként való megtartása között.

A Szavelijnek adott nevek nagyon jól mutatják, milyen utat jár be, hiszen élete során szólítják Temirzsannak, Augusztnak, Micunak, Polüphémosznak. A kötet maga egyébként nagyon esztétikus, a laptükör szép, jó olvasni, és a kísérő illusztrációk is mutatósak. Aki egy kicsit keserédes, de alapvetően az élet szeretetéről szóló regényt szeretne olvasni (és szereti a macskákat), annak kifejezetten ajánlom a könyvet.

9/10

A kötetet a Tericum Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.