Van néhány nagy elmaradásom irodalmi tekintetben, amelyeket igyekszem évről évre pótolni; az egyik ilyen volt Az angol beteg, amely eredetileg 1992-ben jelent meg. A 21. Század Kiadó nagyon szép, méltó új borítóval, kézbe simuló formátummal hozta el nekünk idén Kult XX sorozatában a 2018-ban Golden Man Booker-díjat nyert regényt. A kötet a várakozásoknak megfelelően igazi irodalmi élményt nyújt, Michael Ondaatje gyönyörűen ír, ráadásul igen behatóan ismeri az emberi természetet – a gyengeségeinket, félelmeinket és örömeinket, valamint a keleti és nyugati kultúra különbségeit.
A regényből 1996-ban film készült, amely kilenc Oscar-díjat nyert (a filmről itt írtunk), úgy gondolom, kevesen vannak, akik nem látták, vagy ne hallottak volna róla. A történet négy ember útját követi, amelyek a második világháború végén egy romos olaszországi villában keresztezik egymást. A 20 éves Hana ápolónő volt a háborúban, és a villában marad az utolsó beteggel, akit az állapota miatt nem lehetett mozdítani. Caravaggio tolvajként dolgozott, amíg el nem kapták, és le nem vágták mindkét hüvelykujját; azóta leginkább morfiumon és az igazság megtalálásába vetett hiten él. Kip, az indiai tűzszerész a környéken elrejtett bombákat hatástalanítja, a negyedik szereplő pedig Hana betege, az angol beteg, aki állandóan a sivatagi élményeiről mesél, a többiek pedig még a nevét sem tudják. Az összeégett férfi kiléte rejtély, majd a regény folyamán az emlékeiből végül egy tragikus történet rajzolódik ki.
A könyv legnagyobb erőssége az atmoszférateremtés: a sivatagi részek olvasásakor szinte a bőrünkön érezzük a perzselő homokot, a kilátástalanságot, a kétségbeesett küzdelmet a túlélésért. A villa fojtogató, komor légköre is remek, ahol mindenki a saját fejébe zárva, a saját emlékei útvesztőjében bolyong, még ha néha össze is találkoznak. A karakterek szépen megrajzoltak, fokozatosan derül ki az előéletük, az, hogy mit éltek át, mi tette őket azzá, akik most, 1945-ben. Kip történetei és a bombahatástalanítós részek nekem kicsit vontatottak és hosszúak voltak, míg Hanáról szívesen olvastam volna többet, főleg, hogy fiatalságával és kedvességével kiragyog a búskomor férfiak közül. Mindegyik szereplő elveszített valaki vagy valami fontosat, és a veszteségein keresztül ismerjük meg közelebbről a lelkét. Az egymással való kapcsolatukat is befolyásolja, amin keresztülmentek, ráadásul a történet folyamán kiderül, hogy egy-egy szállal a múltban is közük volt, vagy lehetett volna egymáshoz.
A legnagyobb bajom a regénnyel a cselekmény hiánya volt; szinte alig történik valami, úgyhogy amikor mégis, az nagyon feltűnő (pl. mikor Kip bombát talál a kertben). Emellett a történet dinamikája sem a legjobb, és nem arra gondolok, ami a regény sajátossága, hogy egymás mellett futtat idő- és szereplősíkokat (bár néha ez is kissé nehezen követhető). Az angol beteg szerelme, tragédiája és „megmenekülése” szinte szétspoilerezi saját magát, előre tudjuk, hogy mi fog történni, mert ő maga ejt el mondatokat, holott fel lehetne ezt egy gyönyörű ívre építeni. Igen, láttam a filmet, mielőtt olvastam volna a könyvet, de anélkül is minden kiderül, így viszont szinte súlytalanok az egyébként nagyon megrázó események, a könyvben teljesen máshova esnek a hangsúlyok, mint a filmben.
A költői leírások, a lélek mélyébe vezető hasonlatok nagyon szépek, de néha már kicsit önmaguk paródiájába csapnak át, és a folyamatos nézőpontváltás sem segíti az olvasást, többször előfordult, hogy csak több bekezdés után jöttem rá, hogy éppen kit is követünk és melyik évben vagyunk. Ennek ellenére, aki szerette a filmet, annak mindenképpen érdemes egy próbát tennie a könyvvel, mert nagyon finoman mutatja meg, hogy a háború és annak velejárói hogyan tépik darabokra az ember lelkét, és mennyire nehéz is összeragasztani azt, ami eltörött.
7/10
A kötetet a 21. Század Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
