A kritika spoilereket tartalmaz!

Az Agave Könyvek idén szeptemberben új fordításban jelentette meg Bradbury 1951-ben megjelent novelláskötetét, Az illusztrált embert (1992-ben a Móra Kiadónál A tetovált ember címen is megjelent). Nemcsak a szöveg lett aktualizálva, hanem a borító is, Az Agavétól megszokott ötletesség és szemet gyönyörködtető motívumok jellemzik, amik megragadják a könyv lényegét. A vörös háttérrel együtt különösen figyelemfelkeltő az összhatás.

A borító jól rájátszik a tartalomra, ha az ember sokáig nézi Az illusztrált ember testén felvillanó különleges kompozíciókat, pillanatképeket láthat a novellákból, amik megelevenednek a könyv lapjain. Ez alkotja a kötet kerettörténetét. Az életre kelt képek baljós történeteket mesélnek, óva intő tanulságokkal, néhol már-már a horror határait súrolva. Ahogy az illusztrált ember megfogalmazta: „Mindenki látni akarja a képeket, de közben senki nem akarja látni.” A legtöbb történet erőszakos és kegyetlen, az emberi döntések állnak a középpontjukban, amik általában tragédiához vagy negatív végkifejlethez vezetnek. Bárhol is játszódjanak – a Földön, az űrben vagy a Marson – ezek a történetek a szereplők mindig ártani akarnak a másiknak, gyanútlanok, vagy éppen rosszul döntenek.

Horrorisztikus elemeket tartalmaz rögtön a nyitó novella, A szavanna, amiben a család ahelyett, hogy megbeszélné a problémáit, egy mindenféle létfontosságú és szórakoztató automatizált eszközzel felszerelt lakásra hagyatkozik. A gyerekek a gyerekszoba rabjai lesznek, ami visszafordíthatatlan következményekkel jár. Mindez olyan precíz kegyetlenséggel megírva, hogy végig borzongtam olvasás közben. A másik ilyen a Nulladik óra című történet volt, aminél egész a végéig az volt az érzésem, hogy a főszereplő kislány a skizofrénia jeleit mutatja, mikor arról beszél, hogy a földönkívüli barátjával inváziósat játszik, hogy megijedtem, mikor a történet a végén hirtelen átcsapott üldözős horrorba. Az egész novellán érződött a feszültség, de itt csúcsosodik ki teljes valójában.

Az ember még a leglehetetlenebb helyzetben is képes bántani a másikat, amit jól példáz a Kaleidoszkóp története, ahol a főszereplő csak azért meggyilkolja a társát, mert idegesíti a pánikrohamával, holott mindannyian reménytelenül sodródnak az űrben. Azzal magyarázza magának, hogy úgy is meghal, így legalább megkönnyíti a szenvedéseit. De ez egyáltalán nem helyes, és erre a végén maga is rájön. A gyanútlanul, magabiztosan egy lakatlan településre besorjázó embereket A város kebelezi be az azonos című novellában, ami jól megmutatja, hogy az ember sokszor milyen felsőbbrendűnek is képzeli magát. A rossz döntéseknek pedig a Marionett Rt. állít emléket. Ebben a novellában az emberi problémakerülést jeleníti meg a szerző azáltal, hogy a szereplők robotokra bízzák az életük azon területeinek megoldását, amivel nem óhajtanak foglalkozni, és ami felemás eredményt hoz magával.

A gyönyörű, magas irodalmi szintű, érzékletesen választékos nyelvezet a témák különbözősége ellenére összeköti a szövegeket. Még a keményebb részeket is úgy írta meg a szerző, hogy öröm olvasni. Emellett a szimbolika is jó összekötő erő. Több motívum novelláról novellára megjelenik – például a technikai megoldások. Ilyen a levegőn alapuló közlekedési rendszer a lakásokban, vagy a rakéta, amivel az űrben, a bolygók között és a Földön nagyobb távolságokba közlekednek a szereplők. Bradbury-nek egységes, letisztult elképzelése volt az űrutazásról, amit előszeretettel jelenített meg a műveiben, ezzel is összekapcsolva a szövegeket.

Összességében Az illusztrált ember egy változatos témákat felvonultató, szép nyelvezettel megírt történetfolyam, ahol az emberi döntések állnak a középpontban. Gyönyörű és horrorisztikusan kegyetlen.

10/10

A könyvet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni!