Oravecz Imre második, először 1979-ben megjelent kötete a változásról szól; arról, hogy semmi nem állandó, minden mozgásban van körülöttünk és bennünk is, még ha ez a mozgás szemmel szinte észrevehetetlen is. Korai kötet, útkeresős és úton lévős kötet, mégis már meg-megcsillan benne az a lírai elbeszélésmód, az a költői hang, amit én annyira szeretek.
A könyv három versciklusból áll (Vacsora; Jelentés az Erie-csatornáról; Egy földterület növénytakarójának változása), haikuk és prózaversek váltják egymást, néha angolul. Az indián mitológia, a hopi kultúra motívumai mellett az amerikai utazások emlékei is megjelennek, a tárgyias leírások mellett pedig elvétve ugyan, de személyesebb jellegű versek is helyet kapnak.
Az első két ciklusban életképek, érzések, hangulatok leírását olvassuk; portrékat egy város arcairól, mindennapjairól. Egy-egy jelenség kapcsán minden apró dolog pontos és részletes megfigyelését kapjuk (iparnegyed, ülőkalauz, roncstelep, szeméttemető), ráadásul főként olyan területek leírása jelenik meg, amelyek periférián vannak, kívül esnek az átlagember tekintetén. A város és az ember viszonya is hangsúlyos, illetve a szépség felfedezése a városi környezetben, ahogy például a szeméttemető szeles napokon megszépíti a tájat, „ilyenkor ugyanis útra kelnek, és a környező / gyümölcsfákon és szőlőtőkéken akadnak az ezüstös alufóliák, / a színes műanyag zacskók, mintás csomagolópapírok (…).”
A címadó ciklusnak ezzel szemben ember és természet, a természetben, a természettel szorosan együtt létező ember a főszereplője. Ezek a versek szépek, a szó legtisztább értelmében, például a Találkozás szarvasokkal: „(…) a vezérbikát követve lassan, / méltóságteljesen besétálnak a közeli kocsánytalan tölgyesbe, / mint akik megértettek és elfogadtak belőle valamit”. Fontos a költő erdőélménye, az állatok megjelenése, érezni, hogy a természet lenyűgözi, akár órákat el tud tölteni a megfigyelésével. Például ahogy az erdész megnyitja az erdei napot: „időnként megáll, és körülnéz, / figyeli a fákban a növekedést, / figyeli a korhadást magában (…) néha talál egy-egy tisztást az életében (…).” Ezek a természeti versek is olyanok, mint kiérni egy tisztásra az erdőből és felnézni a napra. Valahogy segít fellélegezni, szép, üdítő élmény.
Nekem a személyesebb, őszintébb, kitárulkozóbb versek tetszenek leginkább a kötetből; A gyermekkor módosítása és a Támpontok a gyermekkor módosításához adta talán a legtöbbet, ez az a költészet, ami hozzám a legközelebb áll: „10.) a kutya korcs, és Buksi névre hallgat, (…) / 12.) az ágy fából van, és a legcsekélyebb mozdulatra (megfordulás, vakarózás, önkielégítés stb.) árulkodó nyikorgással válaszol, (…) / 16.) a tehén magyar vöröstarka, és minthogy tulajdonosai több tehénöltőn át nem láttak déligyümölcsöt, Citrom névre hallgat, (…) / 24.) a tyúk kendermagos, és semmilyen névre nem hallgat (…).” Az a finom irónia, amivel Oravecz Imre az életet és saját magát szemléli, az az elnéző mosoly a kicsinységek, gyarlóságok iránt több versben is megjelenik (pl. „a folyvást vándorló A SZEMÉTBEN GUBERÁLNI TILOS-tábla alatt turkálgatva (…) tesznek szert egy szép szál deszkára”). Az idő megállíthatatlansága, a folytonos körforgás a címadó, utolsó versben akár az egész kötetet jellemezheti, ahogyan az is, hogy az emberi beavatkozás csak időleges lehet, a természet végül visszafoglalja, ami az övé.
8/10
A kötetet a Magvető Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
