Nagy külföldi siker után jelenhetett meg végül magyarul Dorit Rabinyan regénye az Európa Kiadó gondozásában. Egy izraeli lány és egy palesztin fiú tiltott szerelmének története ez, amelyben az írónő a saját élményeit dolgozza fel.
A történet kezdetén Liat, a tel-avivi zsidó lány nyugalmas vasárnapját tölti New York-ban. Ideiglenes lakását takarítja éppen, mikor két FBI ügynök zavarja meg. Az ügynökök kutakodó kérdései nem csak a lányt, hanem az olvasót is rögtön zavarba hozzák, hiszen senki sem lenne boldog, ha vadidegenek firtató kérdéseire kellene válaszolnia. Kiderül, hogy Liatot valaki látta egy kávézóban, miközben a laptopján arabnak tűnő szöveget olvasott, és emiatt bejelentést tett ellene a rendőrségen. A lányt természetesen felkavarja az incidens és ebben a furcsa állapotban találkozik egy kedves barátja ismerősével: Hilmivel, a muszlim, de ateista palesztin festővel. Liatnak még bő fél éve van New Yorkban, mielőtt haza kell költöznie és a szép szemű festő miatt ez az időszak teljesen máshogy alakul, ahogy azt a lány elsőre képzelte.
A könyv rögtön az egyik legerősebb jelenetével indít, biztosra veszem, hogy az FBI által való kihallgatás hasonló formában megtörtént az írónővel, annyira feszesen megírt, lélekbe gázoló hangulatú az egész rész. Az időszak – 2002 vége – sem véletlen, egy csapásra kontextusba helyeződik így a könyv, hiszen alig egy évvel 2001. szeptember 11. után járunk. Nyilván nem lehetett könnyű sötét bőrű, sötét hajú, arabnak tűnő bevándorlóként élni New Yorkban a terrortámadások után.
Hilmi megismerése már kevésbé letaglózó, itt éreztem először, hogy Dorit Rabinyan nem tud, vagy nem akar objektív lenni. Kiszól Liat álarca mögül, ahogy elkapja a nosztalgia, ahogy leírja a szerelme külsejét, elmereng a múlton, kérdéseket tesz fel és felteszi a legnehezebbet is: „Mi lett volna, ha?” Ezek a kérdések viszont nem illettek a könyv elejére, az erős kezdés után éreztem, hogy gyorsan lanyhul az olvasási kedvem. Mindeközben részben a véletlennek köszönhetően, de Liat és Hilmi együtt töltik az egész délutánt, majd az éjszakát is, engedve a közöttük levő vonzásnak. Nincs játszmázás, terelés, nem kell száz oldalakat várni, hogy a józan eszük ellenére összejöjjenek, sőt, szinte rögtön együtt élnek, együtt lélegeznek. Ez nem a meg szokott romantikus regényekhez illő séma és érdekes volt ilyennel találkozni.
A könyv elbeszélője mindvégig Liat marad, rengeteget dilemmázik a kapcsolatukon. Bűntudata főleg akkor erősödik fel, ha a szeretteivel kerül kapcsolatba, mert tudja, hogy milyen mélyen elítélnék, sőt kitagadnák amiatt, hogy egy palesztin fiút szeret. Van az egésznek egyféle Rómeó és Júlia felhangja, de míg Shakespeare feloldozást, támogatókat ad tragikus hőseinek, Liat és Hilmi környezetében nincs senki ilyen. Sajnos a bűntudat rányomja a bélyegét Hilmire is, nagyon ritkán, szinte csak egy-egy pillanatra kerül közel az olvasóhoz, pedig egy nagyon izgalmas személyiségnek tűnik a hányattatott sorsú férfi, aki korábban menekülttáborban, később börtönben is megfordul és folyamatosan az eget és a vizet festi. Igazi bohém, new york-i életet él, amit könnyű irigyelni tőle a lelakott albérlete ellenére is. Vele szemben Liat fényűzésben él, mindig van valami barát, ismerős, aki kisegíti (lakást is így szerzett, ingyen) és sajnos sosem tud olyan érdekessé válni, mint a szerelme. A személyiségük is teljesen különböző, egy másik helyen és időben talán ez kerülhetett volna előtérbe a bűntudatos dilemmák helyett. Nyilván efféle nehezítő tényezőkkel nem egyszerű egy kapcsolat, mégis vannak részek, ahol könnyű megérteni, miért szerettek egymásba: erős, őszinte érzelmek, egymás motiválása az elérendő célokért, rögtön az elejétől jelen levő meghittség körbe lengi őket. De ebből van a kevesebb.
A könyv nyitójelenetéhez hasonlóan van még egy rész, ami szintén nagyon önéletrajz szagú: egy hideg téli estén Liaték a metrót várják, amikor megtörténik a lány legrosszabb rémálma: egy csapat arab férfi várja velük a metrót, ráadásul egyikőjük a gyerekkori ismerőse. A családjaik is ismerik egymást. Liat elfordul, a sáljába burkolja az arcát, alvást színlel, megtenne bármit, hogy elkerülje a lelepleződést, hogy együtt van egy palesztin férfival több ezer kilométerre az otthonától. Ez az a jelenet, ami kétségkívül eldönti a szerelmesek sorsát, valami visszavonathatatlanul megváltozott. Hilmi most először kérdőjelezi meg nyíltan, hogy a lány által érzett bűntudat miből fakadhat, jogos-e egyáltalán. Fantasztikus, ahogy a férfi a bűntudat fölé kerekedik, túl lát rajta és csak remélheti, hogy a nő megérti ezt. Dorit Rabinyan nem áll kifejezetten egyik oldalra sem, sokáig kerülgeti a palesztin-izrael konfliktust. Ebben valószínűleg van gyávaság, félelem is, hova vinné egy-egy gondolat. Egy nagyszerű párbeszédben ütközteti csak nyíltan össze a szerelmeseket, amikor arról beszélgetnek, ki-mit csinált egy adott időszakban, és kiderült, hogy Liat volt a hadseregben (Izraelben sorkatonaság vonatkozik a nőkre is).
Sajnos a lendület is nagyjából eddig a részig tart a könyvben, az utolsó nagyobb rész érezhetően az írónőnek sem a kedvence, mégis rettenetesen túlírt, túlzás nélkül még vécére is elkísérjük az elbeszélőt, ahogy a végéhez közeledő fél év lassan lepereg. Újfent megszaporodnak a már ismerős kérdések és különösen életszagú, hogy nem mindenre jut a végén válasz. A befejezést kétségtelenül az élet írta, nem spoilerezem el, de a könyv hangulata végig árulkodó, hogy nem nagybetűs happy end várható.
A regény a témáját tekintve nagyon fontos mű, nem véletlen, hogy Izraelben egyenesen kötelező olvasmánynak kiáltanák ki egyesek. A palesztin-izrael konfliktus Izrael megszületése óta folyamatosan terítéken van, szinte mindennap felbukkan valamilyen hír ezzel kapcsolatban. Ez a könyv is hiába játszódik 17 évvel ezelőtt, a benne megfogalmazott kérdések a politikai helyzettel, felfogással kapcsolatban változatlanok. Dorit Rabinyan nem csak azért írta meg ezt a könyvet, hogy élete egy szakaszát feldolgozza, kiírja magából, hanem mert felismerte, hogy a mondanivalója nem elavult, sőt, egyre aktuálisabb, ahogy nő a feszültség a két nemzet között. Bár bőven vannak benne hibák, összességében nem mondaná rossz könyvnek. És ha önvallásként tekintek rá, egy olyan témát boncolgatva, amiből itt Európában nem sokat érthetünk, már kimondottan emlékezetes, érdekes a Visz a víz. És senki sem tudja, hogy vajon hová?
6,5/10
A könyvet az Európa Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
