Félelmetes, hátborzongató, tolakodóan intim és magával ragadó, elgondolkodtató mű Csepregi János 2018-ban, a Now Books&Music Kiadónál megjelent, Morgensternt tiszta papírra – 1942 c. lírakötete. Ebben a munkában, amint Morgenstern először 1905-ben kiadott Galgenlieder (Akasztófadalok) c. érzékeny zeneiségű szerzeményében, a miszticizmus, Nietzsche és Rudolf Steiner hatását mutató, abszurd groteszkjeiben, megmutatkozik az a kettősség, ami magára a szerzőre is jellemző. Mert milyen is ő? Első ránézésre kiismerhetetlen, intenzívebb tanulmányozás után kétkedésében, a léttel kapcsolatos felvetéseiben és idegenségében, elidegenedettségében kiismerhető. Hiszen mindannyian, bár különböző intenzitással, ugyanazokra a kérdésekre, létezésünk mikéntjére és miértjére keressük a válaszokat, arra, hogy az én/a lírai én mennyire tud otthon lenni a világban, de leginkább önmagában. Csepregi ironikus, szarkasztikus, kritikus, ami mögött hatalmas teológiai, történelmi, filozófiai, irodalomtörténeti és szociológiai háttértudás rejtőzik – szóban és írásban – finoman megcsillantva, épp, amennyire a mondandó szempontjából szükséges, másrészt sejtelmes, ha jobban megnézzük, vérfagyasztó mosolya mögött végtelen mélységek, „kinyilvánított”, ám sokszor meg-nem-fejtett, talán megfejthetetlen, örök titkok bujkálnak. Nem véletlenül kapta az Irodalmi Centrifuga X-MEN sorozatában olvasható (2015.01.08., DB), vele készült interjú a „Kölyökképű sorozatgyilkos” címet. Csepregi, ha jobban belegondolunk, legalább olyan kegyetlenül vág elevenünkbe, akárcsak Hasfelmetsző Jack gyanútlan, búgó hangon elcsábított áldozataiba. Átszúrja külső burkunkat, a hasfalunkat, tartóizmainkat és a legnemesebb testrészeinket, a kiválasztó- és emésztőszerveinket, a májat, az epét, a vesét, a beleket, és jövőnket, új életek lehetőségét hordozó, a megtermékenyített sejtek befogadására, kihordására alkalmas méhünket.
Létezésünk minden pillanatában számíthatunk az elmúlásra, a traumára azonban nem lehet felkészülni, mindig váratlanul ér, tudatosítva bennünk, mennyire magunkra maradunk a halál pillanatában, legyen szó saját elmúlásunkról, szeretteink vagy valamibe vetett hitünk elvesztéséről, tényleges tragédiáról vagy a gondolati síkon belénk hasító, végtelen magányról, elmagányosodásról. A végességéről való (pár)beszéd ráadásul mára társadalmi tabuvá vált. Mint St. Mary Meadben, a megszemélyesített, „röhögő”, „mindent elsöprő”, „kegyetlen”, ismerős, egyben ismeretlen szélben, szélfútta csendben, a kollektív, individuális, valamint fiktív emlékképek, lemészárolt, édes szagú, rothadó „rókatetemek” ravasz, kegyetlen univerzumában. Miss Marple, a fáradhatatlan, rejtélyes gyilkosok után nyomozó, szemtelenül és örökké kíváncsi természetű vénkisasszony képzeletbeli szülőfalujában, ugyanúgy kívülállók, megrögzött, társtalan kutatók vagyunk, akár szülőhazánkban, vagy bárhol máshol a világban, ahol elvileg azért vagyunk, „hogy valahol otthon legyünk benne” (Tamási Áron: Ábel Amerikában, 1934). Codău Annamária Az elidegenedés manifesztációi c. kritikájában (Bárka, 2019/1) az alábbit írja: „a hazán kívülre kerülés mellett mintegy a valóság megtagadásaként is értelmeződhet az oda (St. Mary Meadbe – DB) kivándorlás.” Megpróbálhatjuk (meg)tagadni a valóságot, forralhatunk bosszút ártatlan, gyanútlan „nyulak” ellen, de „diz is dö rill isszt”, még akkor is, ha „rohadtul nem tudják ezek / hogy miről beszélnek” (St. Mary Meadben a szél VII.).
A Csepregire jellemző „dumálási kényszer”, ahogy ő maga (is) fogalmaz, az ellenállás része, hite szerint ugyanis a kommunikáció, a beszéd, az őszinte beszélgetések, az önreflexió, a magunkkal, démonainkkal, múltunkkal és jelenünkkel való szembenézés társadalmi, egyéni szinten egyaránt, és az empátiára való képesség eredményezheti, hogy elinduljunk mikro- és makroközegünk jobbá tételének hosszú útján, ahogyan Hetényi-Heidelberg Ernő is elindult ezen az úton, amikor 1942-ben, a II. világháború tragikus időszakában saját pénzen, saját fordításban kiadta Christian Morgenstern Bitófa énekek c. kötetét.
A szerző segít nekünk a lényünkkel, félelmeinkkel, a személyiségünket formáló tényezőkkel, sorscsapásokkal való szembenézésben, hét versciklusán keresztül rétegről rétegre lemeztelenítve „májjal teli kádban” (Néha úgy megtöltenék) megmártózni vágyó lírai énjét, éles bemetszéssel feltárt bensőjét, Versek kívülről befelé alcímmel „bereklámozva” a véresen komoly játékot. Hasfelmetsző ez esetben önmagát sem kíméli. Nagy Kincső grafikus, könyvtervező sem. Töredékes, a versekhez kapcsolódó, ám azokhoz külön és különleges jelenségrétegeket társító, avantgárd jellegű tipográfiai megoldásai már az első pillanatban tükröt tartanak az olvasónak, mikor kézbe veszi az ejtett gerinccel készült, megtörhetetlen könyvet és rápillant az ezüstfényű borítóra.
10/10
