A Halálos iramban-széria mindig is furcsa anomália volt a számomra. Az akciófilm, ami kezdetben vagány autókra, dögös csajokra, laza csávókra, kínos egysorosokra és túltengő tesztoszteronra lőtte be a színvonalat, az évek múlásával újra és újra kitermelt egy újabb epizódot. Abban a ma már prehisztorikusnak tűnő, ezredforduló környéki időszakban voltak menők ezek a filmek, amikor néhány producer Hollywoodban még biztosra vette, hogy Vin Diesel lesz a következő nagy akciósztár. Fennmaradásuk azért is érdekes, mert a szériának nem egy darabja mai szemmel nézve vállalhatatlanul gagyi, ennek ellenére anyagilag mind sikeresek voltak. Aztán a hetedik epizóddal történt valami váratlan: a filmek elkezdték kevésbé komolyan venni magukat, és saját nevetséges abszurditásaikból viccet csinálni – ez pedig a legjobb irány volt, amerre ezt a macsó marhaságot vinni lehetett. A nyolcadik rész folytatta ezt az irányvonalat, az újonnan összeeresztett Dwayne Johnson és Jason Statham duó pedig annyira jól működött együtt, hogy nem kellett sokáig várni a közös filmjükre.

Történetünk kezdetén az MI6 egy kommandós csapatot küld ki egy újfajta biofegyver biztosítására, azonban megtámadja őket egy rejtélyes gonosztevő, Brixton (Idris Elba). A csapat egyetlen túlélője, Hattie (Vanessa Kirby) kénytelen a saját testébe fecskendezni a vírust, hogy elmenekülhessen vele, de hála hősies tettének, hirtelen túl sokan kezdenek vadászni rá. Kedvenc titkosügynökségeink ismét nem elég kompetensek, hogy megoldják a problémát, ezért riasztják Hobbsot (Dwayne Johnson) és Shawt (Jason Statham), akik kénytelenek félretenni korábbi nézeteltéréseiket, hogy megmentsék a világot. Természetesen a családi aspektus sem maradhat ki az eseményekből, Hattie ugyanis Shaw rég nem látott húga, Hobbsnak pedig szintén meg kell küzdenie saját problémáival. A sztori egy hétvégi gyerekműsor komplexitásával vetekszik, ugyanakkor a korábbi epizódokra visszatekintve teljesen korrekt.

Johnson és Statham mellett kimondottan impozáns színészgárdával dolgozik a film. Idris Elba már nem először játssza el a rosszfiút, ugyanakkor még a 8. rész Charlize Theronjához képest sem valami emlékezetes a szerepben. Mechanikusan felturbózott szuperemberként feladja a leckét hőseinknek, de erőfölényén kívül szinte semmi jelenléte sincs a vásznon. Annál nagyobb meglepetés Vanessa Kirby, aki ugyan szintén nem játssza le a csillagokat az égről, kimondottan szerethetővé és szimpatikussá teszi Hattie karakterét. Mellékszerepben itt van  még a teljesen indokolatlanul szerepeltetett Helen Mirren, a hasonlóan jellegtelen Kevin Hart, és a vígjátékokból lassan elmaradhatatlan Ryan Reynolds. Az igazi feketeleves azonban sajnos a film főszereplő duója. Ahhoz képest, hogy csak azért készült el ez a spinoff, hogy Dwayne Johnson és Jason Statham fröcsöghessen egymásra mindannyiunk szórakoztatására, a forgatókönyv teljesen tanácstalannak tűnik, hogy mit is kezdjen ezzel a két fazonnal. Bár mindketten hozzák a kötelező szintet, közel sem elég szellemesek a dialógusaik, nem elég kreatívak az interakcióikhoz írt poénok.

A viccek legnagyobb része sajnos inkább kínos, és bár Hobbs és Shaw farokméregetése alkalomadtán meg tudott nevettetni, a körülbelül tízből egy működő poén nagyon-nagyon kevés. Kimondottan kapkodó hirtelenséggel váltják egymást a viccekre építő, a narratív és az akciójelenetek, amitől inkább csukott szemmel egymásra dobált szekvenciák sokaságának érződik a film, mintsem koherens egésznek. A  rendező olykor mintha a hasára csapott volna, hogy már egy ideje nem sértegették egymást hőseink, ilyenkor pedig percekig tartó, erőltetett, bárgyú szócsata kezdődik, aminek a végén már megváltásként üdvözöljük a következő zúzást. Ekkor érheti az embert a második pofon, ugyanis látszólag teljesen kifogytak az ötletekből, hogy milyen agyament akciót lehetne még tenni egy Halálos iram-filmbe. Nincs hiány üldözésekből és verekedésekből, ráadásul a legtöbb szekcióban valamilyen úton megoldják, hogy ne tűzpárbaj, hanem ökölharc döntse el a küzdelmet. Ez önmagában nem lenne probléma, de a kapkodó operatőri munka mellett szanaszét vágott verekedések miatt rövid idő alatt úgy éreztem, azért fizettem egy csomó pénzt, hogy pont az akciót ne lássam. Nem kevés zavarodottságra adott okot amikor szembesültem vele, hogy a rendező az a David Leitch, aki az első John Wick harcjeleneteinek koreográfiáján dolgozott, majd megrendezte az Atomszőkét és a Deadpool 2-t. Ráadásul itt volt neki két olyan színész, akik egyáltalán nem kezdők abban, hogy hogyan kell látványosan szétrúgni néhány segget, azonban láthatóan mégsem nem tudott velük mit kezdeni.

Egy darabig azért el lehet szórakozni a Hobbs & Shaw-n, de idővel elkezd kifogyni a szuflából, és a 2 óra 15 perces hossz(!) mintha kimondottan az élvezeti faktor ellen dolgozna. A legfájóbb dolog számomra, hogy mintha elveszett volna a legutóbbi filmekből átütő parodisztikus hangvétel. Nem elég abszurdok az akciók, hogy viccesek legyenek, nem nevetségesen rosszak a párbeszédek, csak simán rosszak, és bár itt-ott felsejlik némi önkritika, az is inkább a színészekből fakad, nem a rendezésből. Sajnos egy teljesen középszerű, pillanatok alatt felejthető alkotás lett ez az epizód, és bár a színészek és a karakterek valamennyit mentenek a helyzeten, közel sem annyit, hogy a pozitív irányba döntsék a mérleget. Még a nyári uborkaszezont szemlélve se tudom ajánlani a Hobbs & Shaw-t, senkit nem fog veszteség érni, ha inkább megvárja a következő számozott epizódot.

4/10

A halálos iramban: Hobbs és Shaw teljes adatlapja a Magyar Filmadatbázis (mafab) oldalán