Az Atomszőkét sokan a John Wick női változataként definiálják, ami egyrészt az előzetesekből is fakadhat; másrészt pedig abból, hogy a filmet a fent említett mű egyik rendezője, David Leitch dirigálta. Anthony Johnston-féle A leghidegebb város c. képregény alapján készült alkotás erős jelenettel nyit: biztosítja a nézőt, hogy ne elegáns látványerőszakra számítson: itt bizony rendesen folyni fog a vér. Ezután David Bowie Cat people c. száma alatt egy szőke nő meggyújtja a cigijét, bepakol a táskájába, többek között egy pisztolyt, és a refrén alatt magabiztosan kisétál; ugye beugrott a Becstelen brigantyk (szinte azonos) jelenete? Egy ilyen erős kezdés magasra rakja a lécet; kérdés, hogy Leitch-nek sikerült -e megugrania.
Az Atomszőke 1989-ben játszódik, amikor Lorraine Broughtont (Charlize Theron), a brit titkosszolgálat ügynökét Berlinbe küldik, hogy szerezzen meg egy listát, amin titkosügynökök, köztük kettős ügynökök neve szerepel, és amire a KGB is feni a fogát. A tét nem kicsi: a lista akár 40 évvel is meghosszabbíthatja a hidegháborút, ha rossz kezekbe kerül. A dögös hírszerző felveszi a kapcsolatot a helyi beépített ügynökkel, David Percivallal (James McAvoy), akinek segítségével a lista nyomába ered. Ám közben egyikük sem tudja, kiben bízhat meg, és kinek is dolgozik valójában, ezért Lorraine megpróbálja kibogozni a szálakat.
Habár a film alaphangulata a berlini történelmi helyzet miatt borongós, illetve a Leith-re jellemző sötét tónusú történetmesélés itt is megjelenik; vegyül a '80-as évek feelingjével, a kor zenéivel; így az Atomszőke kap egy dögös rock'n'roll hangvételt is. Az akciójelenetek mellett a zene nagyon fontos szerepet játszik: nemcsak az atmoszférát, sokszor a komikumot is ennek köszönhetjük. A direktor mesterien vegyíti a dallamokat és a brutalitást, amelynek tökéletes példája az a jelenet, amelyben a 99 Luftballons c. számra vernek agyon valakit. A forgatókönyvíró, Anthony Johnston tollából származik a 300 is, így a véres jelenetek nemcsak a rendező zsenialitása miatt lenyűgözőek. A John Wickben látott hosszú beállítású, kevés vágással rendelkező akciójelenetek itt is visszaköszönnek: aprólékosan megkoreografált közelharcok, realisztikus és természetesen kegyetlen verekedések sorát vonultatja fel az alkotás, ugyanakkor mindezt rendkívül szórakoztató formában, lágyítva ezzel is a sötét tónust. Charlize Theron tökéletesen hozza a badass figurát: nagyon jól áll neki a trágár beszéd; és hála a 8 személyi edzőnek, akik sokszor hányásig "kínozták", mesterien ver szét egy kétajtós szekrény méretű férfit is. Kenau Reeves Theronnal egy időben gyúrt a John Wick 2. részére, így az edzésen kívül tanácsokkal is ellátta kolléganőjét. James McAvoy nihilista karaktere és színészi játéka számomra a Mocsok c. filmet idézi meg: tökéletesen hozza az alkoholista, drogos, szexuálisan beteg figurát. A helyszín is tökéletes: Budapest utcáit, épületeit öröm viszontlátni a vásznon; a 3-as metrónkkal együtt tökéletesen hozzuk a '89-es Berlint.
Mivel az Atomszőke a fordulatok kavalkádja, mindenki átver mindenkit, szinte a film is játszik a nézővel; emiatt időnként könnyű elveszíteni a fonalat, így a végén sem szól akkorát a csattanó. Charlize tökéletes a dögös ügynök szerepében, nemcsak verekedni tud jól, a színészi tehetsége is gyakran megcsillan: néha elegáns, finom hölgy; máskor pedig Wicket megszégyenítő tökösséggel lövöldözik,vagy fektet ki egy egész seregnyi rendőrt. McAvoy lubickol a szerepében, és igen sok szórakoztató jelenetet neki köszönhetünk, többek között, hogy hogyan próbáljunk meg kiszedni egy kést a saját hátunkból.
A történet csiszolatlansága, és a túl sok csavar az Atomszőke egyetlen negatívuma: így habár folyton keressük, a vége felé közeledve ki merem jelenteni, hogy ez a nyár filmje (hacsak nem lesz augusztusban egy trónbitorló). Elképesztően precízen kivitelezett, mesteri munka tökéletes színészi gárdával, ami egyszerre elképeszt, megnevetett, és néha elborzaszt. A dohányfüsttel, David Bowie-val, neonnal és alkohollal átitatott mozi története rendkívül pörgős, a dalok csak fokozzák az mesterien koreografált és megalkotott akciójeleneteket. Aki nem bírja a vért, a brutalitást, esetleg a műfajt nem érzi magáénak, nyugodtan üljön be rá, remekül fog szórakozni; John Wick-rajongóknak pedig szinte kötelező. Leigh tehát nemcsak magasra tette a lécet, bőven meg is ugrotta azt, így a Deadpool 2. része most már biztos, hogy jó kezekbe került, a John Wick 3-nak viszont nem lesz egyszerű dolga.
9/10
(Kata SWL)
---------
Az Atomszőkét a női John Wickként vagyok kénytelen én is megközelíteni: legyen ez bár akármennyire is közhelyes, a napokban bejelentett spin-offal gyakorlatilag elkerülhetetlen, hogy ez a megközelítés váljon uralkodóvá. Ugyanakkor én azért hangsúlyoznám ezt a párhuzamot, mert David Leitch filmjének a legnagyobb problémája, hogy sok tekintetben alulmarad a karrierjét beindító kultfilmmel - elsősorban pont az az erény hiányzik belőle, hogy ne akarjon többnek tűnni annál, ami.
Az Atomszőke ugyanis tipikus esete annak, amikor egy mű sokkal menőbbnek szeretnek látszani, mint amennyire ez ténylegesen is sikerül neki. Persze képregény-adaptációként aligha róható fel neki a neonban vibráló képi világ, a kissé túlzó fordulatok és a szövegek túlstilizáltsága, ezt nézve a produkció még egyenesen tiszteletre méltó visszafogottságot mutat, viszont a John Wick narratív minimalizmusát szinte teljes mértékben sutba dobták, anélkül, hogy ebből bármilyen hasznunk származna. Ez is egy olyan alkotás volna, ahol a hangsúly egyedül azon van, hogy a főszereplő mindenkit lezúz és ennek megfelelően minden mást ki kéne gyomlálni, ehhez képest viszont Kurt Johnstad szkriptje egy szövevényes kémsztorit vázol fel - aminek történetesen csak értelme nincs. Abban a tekintetben természetesen van, hogy végül minden szál összeér és minden meg lesz magyarázva, de az így kialakított sztori üresen kong: csak annyi látunk a vásznon, hogy az alkotók menőnek tartották, ha a 80-as évek menő zenéire elidőznek Charlize Theron idomain, parádéztatják kicsit a Berlinnek álcázott Budapest utcáin és neonfényű NDK-szórakozóhelyein, ő pedig lever mindenkit, aki az útjába kerül.
Bár az Atomszőke ennél sokkal komplexebbnek szeretne tűnni, a két órás játékidő túlnyomó részében frusztrálóan semmilyen és nem mond semmit. Merésznek tűnő stiláris döntései bántóan kézenfekvők (ki gondolta volna, hogy az orosz főgenya pont a 99 Luftballonsra fog vérfürdőt rendezni - de Theron és Boutella leszbikus légyottja is maximum a Berlini fal leomlásának idején érte volna el a kívánt hatást), és hiába a tucatnyi fordulat, rejtélyeskedés és átverés, sem tematikailag, sem a karakterek tekintetében nem adott az a háttér, amiben ezek a csavarok gyökerezhetnének. Lorraine, Percival, a vele szemben álló oroszok és a vele szemben ülő fejesek egyaránt üres vázak, akiknek részben a titkolózás kedvéért, részben lustaságból nincsenek valódi motivációik, koherens jellemük, személyiségük egy rakás felszínes sziporka, így empatizálni is esélytelen velük. Noha Leitch nagy hangsúlyt helyez arra, hogy Theronra lepedőnyi véraláfutásokat és monoklikat applikálva nyomatékosítsa a figura külső sebezhetőségét, a belső sebekre semennyi figyelmet nem fordít, ez pedig Keanu Reeves fájdalmas bosszúhadjáratával szemben bazári látványossággá silányítja a történetet mozgató küzdelmet. Minden egyes pillanatban annyira meg szeretne lepni kaméleonszerű figuráival, hogy végül ezekben a kilúgozott alakokban már nem marad semmi, amibe invesztálhatnánk, és az agyunk mellett a szívünket is kikapcsolva egy show-vá redukálódik a film.
Ehhez bőven hozzátesz, hogy a forgatókönyvben is csak Halálos iramban-szinten van megindokolva, miért éppen az adott színre sétál be főhősnőnk vagy miért keveredik egy újabb bunyóba, minden döntését tetszőlegesnek és átgondolatlannak érzékeltetve. Az Atomszőke jóformán egy tucat-blockbuster elvein működő kis költségvetésű akciófilmet ad ki, ahol a narratíva mindössze csak annak eszköze, hogy a jó előre kitalált, színes-szagos látványelemek össze legyenek kötve. Azonban sajnos utóbbiak terén is csalódást okoz az Atomszőke, akciójelenetből ugyanis érdemben nagyon kevés van (legalábbis olyan, ami nem ér véget két pofon után) - igaz, a film közepén elhelyezett, autós üldözésbe forduló lépcsőházi verekedés vágatlan snittje annyira bravúros, hogy három másikkal is felér.
Nagyjából ez az egyetlen szakasza a műnek, amit jó szívvel vennék elő újra többször is, minden más tekintetben ugyanazt az egyszerhasználatos szórakozást nyújtja, amit éppen ellenpontozni lett volna hívatott így nyár közepén. Az Atomszőke a Baby Driverhez hasonlóan egy bőven vállalható és esetenként izgalmas, de összességében ígéreteiből frusztrálóan keveset valóra váltó produkció, aminek kissé hamisan csillogó felszíne alatt szinte semmi nem található.
7/10
(danialves)
Az Atomszőke teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
