Brit Bennett könyve a fiatalokról szóló azon regények közé tartozik, amelyek olvasmányosak, jó felépítésűek, valamennyire még érdekesek is, viszont túl sok újat nem mondanak, semmilyen tekintetben. Azt hiszem, mélyebbre kell ásni ahhoz, hogy az agyonkoptatott szerelmi háromszöges téma bármilyen meglepetéssel is szolgáljon, és ha már a cselekmény maga nem túl eredeti és bonyolult, érdemes a karakterek lelkében játszódó folyamatokra koncentrálni. Ezt az írónő érezhetően igyekszik is megtenni, mégis marad az olvasóban hiányérzet; kicsit sablonos és felejthető történet lett Az anyák, mintha pont az a bátorság hiányzott volna az írónőből, ami a főhősnőjében megvan.
A tizenhét éves Nadia Turner az édesanyját gyászolja, aki nemrég öngyilkosságot követett el. Az utolsó félévét tölti a középiskolában, és miközben próbálja túlélni egyik napot a másik után, szövetségesre lel Luke Sheppard, a lelkész fiának személyében. A huszonegy éves fiú előtt ígéretes focistakarrier állt, ám egy sérülés keresztülhúzta a terveit, és most egy lepukkant étteremben pincérkedik. Mindketten szomorúak, és békére lelnek egymásban, bár a kapcsolatuk nem ugyanazt jelenti számukra. Amikor Nadia teherbe esik, nagyon gyorsan kéne felnőniük, amire még nem állnak készen. Az abortusz után más-más utat járnak be, és mikor pár év után újra találkoznak, Luke éppen Nadia barátnőjét, Aubrey-t készül feleségül venni. Mindhármukat kísérti a múlt és a döntéseik súlya, a kérdés, hogy a titkok vajon a mélyben maradnak, vagy a felszínre jutva felforgatják az életüket?
A könyv legerősebb és legegyedibb fogása a narrációja: a helyi templom, az Upper Room egyházközösségének „anyái”, idős hölgyei mesélik el Nadia, Luke és Aubrey történetét. Ez ad egyfajta sajátos ízt a mesélésnek: „(…) mielőtt megleltük az Upper Roomot, mielőtt feleségek és anyák lettünk volna, lányok voltunk, és olyan férfiakat szerettünk, akik igazi szarháziak voltak.” A három főszereplő mind sérült, bizonytalan személyiség; Nadia és Aubrey barátsága is a magányosságuknak köszönhető, és ez a magány végigkíséri az egész történetet. „Nincs semmi magányosabb annál a pillanatnál, mint mikor rájössz, hogy valaki magadra hagyott.”
Több ponton éreztem azt, hogy az írónő kegyetlen a szereplőivel – sokszor egyszerűen már túl sok rajtuk a teher, és ezért veszti hitelét a fájdalmuk. Ilyen, amikor Luke lábát másodszor is összetörik, vagy mikor Nadia apja kórházba kerül; azt meg végképp nem értettem, hogy lehet ennyire természetesnek venni, hogy a nevelőapja éjszakánként bejár Aubrey szobájába. Az időben való folyamatos ugrálás sem könnyíti meg az olvasó dolgát. Bár szépen lassan feltárul előttünk a karakterek múltja, a cselekmény íve folyamatosan megtörik, és nem ugranak ki rendesen a tetőpontok.
A regény végigjárja az anyaság szinte minden aspektusát: az öngyilkos anya, az elhanyagoló anya, a túlféltő anya; egy meg nem született gyermek anyja és egy gyermekre vágyó lány. Fontos és fajsúlyos kérdéseket tesz fel szeretetről, vágyról, félelemről és árulásról, nekem azonban valahogy nem tetszenek az írónő válaszai, vagy inkább félmegoldásai. Nem biztos, hogy csak menekülni vagy belenyugodni lehet a dolgokba. Nadia karaktere állt még hozzám a legközelebb, aki igazi harcos típus, de az ő döntéseivel sem értettem mindig egyet. Hármójuk hullámzó viszonya adja azt a lüktetést, ami mindig továbbolvasásra késztet, hiszen még akkor sem tudnak egymástól elszakadni, amikor már csak bántják egymást. „Ilyen, ha az ember szeret valakit, nem igaz? Képtelen magára hagyni (…), akkor is, ha az a személy gyűlöli őt.”
8/10
A kötetet a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
