Ha egy könyvről az jut eszembe, hogy olyan, mint a Zabhegyező, nem csak stílusát, de hatását, írástechnikáját és a próza minőségét tekintve is, akkor az egy nagyon jó könyv. Sally Rooney regénye nemzedéki kultkönyvvé válhat, teljesen megérdemelten; úgy beszél a húszas korosztály problémáiról, a felnőtté válás nehézségeiről, a párkapcsolatok bonyolultságáról, hogy őszinte, lényeglátó és ami a legfontosabb: hiteles. A 21. Század Kiadó Kult-sorozatával eddig sem nagyon lehetett mellényúlni, ebben az esetben pedig szívből kívánom, hogy minél több, a húszas évei elején járó fiatalhoz eljusson a könyv, mert hatalmas, meghatározó élmény olvasni, még idősebb fejjel is.

Connell és Marianne ugyanabba a középiskolába járnak, míg azonban Connell népszerű srác, a focicsapat sztárja, Marianne magányos, kirekesztett, a saját világában élő lány. Akkor találkoznak, amikor Connell az édesanyjáért megy Marianne-ékhez, aki náluk takarít; a két fiatal egyre többet beszélget, különös, bensőséges kapcsolat jön létre közöttük, amit azonban a fiú titokban tart a barátai előtt. Érettségi után mindketten Dublinba mennek egyetemre, és az élet úgy hozza, hogy minduntalan egymásba botlanak, a közöttük lévő kapcsolat pedig hol lazábbra, hol szorosabbra fonódik. Mindketten próbálnak boldogulni, felnőni, egyedül létezni a világban, miközben tudják, hogy a másik ott van, egyfajta biztonsági övként, ha a másik túl messzire sodródna. Kettejük kapcsolatának változását, ellentmondásait, hullámhegyeit és –völgyeit mutatja be szókimondóan, mégis nagyon érzékenyen a regény.

Hol Connell, hol Marianne szemén keresztül látjuk az eseményeket; az írónő a két szereplő segítségével, nagy beleélő képességgel festi elénk egy generáció reményeit, csalódásait és megalkuvásait. A fiú és a lány társadalmi és anyagi helyzete is igen eltérő: Connellt egyedül neveli az édesanyja, akivel szűkösen élnek, míg Marianne egy fehér, medencés, teniszpályás villában lakik az anyjával és a bátyjával. Mégis Connell érkezik melegebb családi fészekből – Marianne nem csak az iskolában, hanem otthon is bántalmazásnak van kitéve, és a könyv egyik nagy erénye, hogy megmutatja, milyen hatással lehet valakinek a személyiségfejlődésére a folyamatos bullying, a kegyetlenkedés. Marianne lelki sérülései szinte szemmel láthatóak, ahogy képtelen az őszinte, bizalmon alapuló párkapcsolatra, ahogy a szeretkezés számára eszköz saját maga megalázására.

Annak ellenére, hogy az alaptörténet elég sablonos (népszerű fiú, szürke lány), fél pillanatig nem unalmas a könyv, annyira részletgazdagok a karakterek. Érdekes látni, ahogy az egyetemen megfordul a Connell és Marianne közötti viszony dinamikája: ott Marianne a népszerű, akit körülvesznek a barátai, és Connell az, aki nem tud igazán beilleszkedni. Connell visszahúzódása, szorongása egészen a komoly depresszióig mélyül, amivel ismét egy olyan nehéz témát érint a könyv, amelyről beszélni kell. A jövőtől való félelem, a kilátástalanság érzése, a rengeteg nyomás, ami a fiatalokra nehezedik, csak stabil háttérrel viselhető el, kellenek a szülők, a barátok, a szerelem, hogy az ember értékesnek érezze magát akkor is, amikor nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogy eltervezte.

Ezzel meg is érkezünk a regény minduntalan felmerülő, legfontosabb kérdéséhez: mi is az, hogy normális, milyenek azok a normális emberek? Mindenkinek van a fejében egy kép arról, hogy mi az, amit a társadalom, az emberek többsége „normálisnak” tart, de mégis hol húzódnak ennek a határai? Connell azért nem vállalja fel a gimnáziumban a Marianne-nel való kapcsolatát, mert Marianne kilóg a sorból. Pedig pont azt nyújtja a fiúnak, amire annak szüksége van: „Vele lenni olyan, mintha kilépne a normális életből, és behúzná maga mögött az ajtót.” Marianne pedig folyamatosan azt érzi, hogy valami baj van vele: „Nem tudom, miért nem lehetek olyan, mint a normális emberek.” A társadalmi elvárások, a lehetőségek és a pénz kapcsolata folyamatosan befolyással vannak a szereplők mindennapjaira, és a szabadság kérdése, az egyéni normalitás kérdése nagyon rétegelten jelenik meg.

Nehéz és erős könyv ez sok fontos mondanivalóval önmagunk elfogadásáról (Marianne „sosem gondolta, hogy ő méltó arra, hogy bárki is szeresse.”), arról, hogy mennyire sokat jelent, ha nem vagyunk egyedül a világban. Marianne és Connell hol szerelmi, hol baráti kötődése a legmélyebb, legbensőségesebb kapcsolat, ami két ember között létrejöhet: „A legtöbb ember leéli úgy az egész életét, (…) hogy soha nem érzi magát ennyire közel senkihez.”

9/10

A kötetet a 21. Század Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A könyv megvásárolható itt:

https://21.szazadkiado.hu/normalis-emberek-sally-rooney