Paul Auster fantasztikusan ír, és az egyik legjobb dolog, ami történhetett a könyveivel, hogy a 21. Század Kiadó elkezdte kiadni gyönyörű új formátumban az életművet. Az orákulum éjszakája eredetileg 2003-ban jelent meg, okos könyv, gondolkodós könyv, amely nem csak fikció és valóság kapcsolatáról, de az emberi élet kiszámíthatatlanságáról, sorsunk befolyásolhatóságáról is értékes, tanulságos felvetésekkel gazdagítja az olvasót.

A főszereplő a harmincnégy éves író, Sidney Orr, aki nemrég épült fel súlyos betegségéből, és próbálja újra lendületbe hozni az életét. 1982. szeptember 18-án betér egy brooklyni írószerboltba, ahol a kínai eladótól megvesz egy kék, portugál jegyzetfüzetet. Az üres füzet érdekes hatással van rá: elkezd bele írni, és szinte abba sem tudja hagyni; ráadásul amit leír, több szálon is kezd kísértetiesen kapcsolódni a valósághoz. Az elkövetkező kilenc napban az élete a feje tetejére áll, és egyre kevésbé tudja eldönteni, mi a fikció, és mi a valóság…

A regény elejétől a végéig olvastatja magát, peregnek a lapok, annak ellenére, hogy nem túl akciódús a történet – lényegében egy kamaradrámáról van szó, ráadásul könyv a könyvben a könyvben felépítéssel. Sidney Orr ír egy történetet, amelynek hőse, Nick Bowen egy kéziratot olvas, Sylvia Maxwell Az orákulum éjszakája című regényét. Sidney nagyon jó főszereplő, rétegelt, elmélkedő, így kell karaktert építeni. A többiek is lélegeznek, Auster pár vonallal fel tud skiccelni teljesen egyedi személyiségeket. Grace olyan nő, akit szeretnénk, ha rólunk mintáznának – a tökéletlenségei ellenére (vagy pont azért) elképesztő hatással van a regénybeli férfiakra, okos, művelt, dolgozik, nem szorul különösebben segítségre, sőt. Trause, Chang és Jacob is mind hatással vannak Sidney életére, de végig Sidney a fontos, ő (és a határtalan képzelete) van a középpontban.

Sidney Grace iránti érzelmein keresztül egy valódi, szép szerelem bontakozik ki a lapokon: „Persze a test is fontos – sokkal fontosabb, mintsem hajlandók vagyunk elismerni –, de nem a testbe szeretünk bele, egymásba szeretünk bele (…). (…) A vágy misztériuma azzal kezdődik, hogy a kedves szemébe nézünk, mert csakis ott pillanthatjuk meg azt, ki is a másik valójában.” Auster olyan egyszerűen és egyértelműen fogalmaz: „Amikor már belenyugodtam, hogy széttört szívvel élem le az életemet, azt mondja, éljek inkább vele – úgy, ahogy van, az egész életem úgy, ahogy van ővele.” Így kell írni, azt hiszem. Végig érezni az örömet, hogy írhat, hogy kitalálhat dolgokat, hogy elmondhatja, ami a fejében van, ugyanúgy, ahogy a főszereplője, Sidney viszonyul az íráshoz és a képzelet világához.

A könyv legnagyobb kérdése, hogy létezhet-e kapcsolat képzelet és valóság között, elképzelhető-e, hogy hatnak (akár kölcsönösen) egymásra? Ahogy Trause mondja: „– A gondolat valóság. (…) A szó valóság. Minden, ami emberi, valóság, és néha már azelőtt tudunk valamit, hogy megtörténik, még ha nem is vagyunk tudatában. (…) Talán erről szól az írás, Sid. Nem lejegyezzük a múltat, hanem előkészítjük a jövőt.” Érdekes belegondolni, hogy a szavaknak és a gondolatoknak mekkora erejük lehet; mennyire befolyásolhatják a döntéseinket, az egymáshoz való viszonyunkat. Auster regénye egyszerre gondolkodik az idő, a történetmesélés és a képzelet sokszínűségéről, és ahogy Sidney keresi a kiutat a valóságban és a fikcióban, a történetmozaikok végül szépen összeállnak.

8/10

A kötetet a 21. Század Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A könyv megvásárolható itt:

https://21.szazadkiado.hu/az-orakulum-ejszakaja-paul-auster