Tayari Jones regénye egy sokat ígérő, gyönyörű kiadvány, amelynek középpontjában a szerelmi kapcsolatok bonyolultsága, a házasság intézményének értelmezése és a választás fájdalma áll. A könyv érzelmi hullámvasút, amely minden nézőpontból bemutatja egy szerelmi háromszög résztvevőinek gondolatait, belső vívódását, miközben bepillantást nyerünk a börtönéletbe, a feketeként való érvényesülés lehetőségeibe, a családi kötelékek elszakíthatatlanságába és abba, hogy a sorsunkat néha nálunk hatalmasabb erők irányítják.

Celeste és Roy harmincas fekete házaspár az amerikai Délen, Atlantában. Másfél éve házasodtak össze, az életük tele van lehetőségekkel: Celeste babákat varr, és a saját vállalkozását tervezi, Roy ügyvivőként dolgozik egy cégnél. Minden afelé mutat, hogy megvalósíthatják álmaikat, amikor lecsap a villám, és egy csapásra minden megváltozik. Royt nemi erőszak vádjával ártatlanul tizenkét év börtönbüntetésre ítélik, Celeste pedig friss házasként egyedül marad, és gyerekkori barátjában és szomszédjában, Andréban találja meg a biztos pontot. Amikor Roy öt év után szabadul, olyan valóságba csöppen, amelyben minden megváltozott, és amelyben a feleségével közös életük már lehet, hogy nem folytatható.

A regény erőssége a karakterépítés és a több nézőpontú narráció; össze-vissza ugrálunk az idősíkok (Roy és Celeste múltja) és az elbeszélői szemszögek között (mind E/1-ben), de minden követhető és összeszedett. A fejezetekben megjelennek Roy és Celeste börtönből, illetve börtönbe írt levelei is, amelyek szépen kirajzolják Celeste érzelmeinek változását. Az első levelében azt írja: „A mi házunk nem egyszerűen üres, hanem kifosztották. A szerelem helyet követel az életedben, az ágyadban. Láthatatlanul helyet követel a testedben, áthajlítgatja a véredényeket, ott lüktet mindjárt a szívednél. És ha már nincs ott, semmi sem egész többé.” Aztán ahogy telik az idő, minden változik, és a szakítólevelében ezt írja: „A házasság több a szívednél, a teljes életed. És a mienk nem közös.” Másfél év volt a mérleg egyik, három év a másik serpenyőjében.

A baba, a poupée-k szimbolikája végigkíséri a történetet; a meg nem született babák, a születendő babák, minden ott van Celeste múltjában és jövőjében. „Súly nyomta a lelkem, és kibabáztam magam alóla.” A bűntudat, a múlt árnyai, majd a végén a remény, az újrakezdés lehetősége is megjelenik a babák kapcsán. Érdekes, hogy elvileg a 2000-es évek elején járunk (Roy ’69-ben született, 36 évesen szabadul, és 5 évet ült), a feketékkel kapcsolatos előítéletek azonban még mindig működnek. Ráadásul vannak dolgok, amik nem tőlünk függenek: „Az életben jórészt az időzítés és a körülmények hatalma dönt, ma már világos előttem.” – mondja Celeste.

Igazság szerint a két férfi közül nekem Andre végig sokkal szimpatikusabb volt, mint Roy, ami miatt nem igazán tudtam együtt érezni Roy-jal, és átélni a fájdalmát. Andre amióta ismerte, szerette Celeste-t, az összekerülésük igazából elkerülhetetlen volt, ahogy Celeste is mondja: „Kellene lennie egy szónak erre, hogy milyen érzés ellopni azt, ami már a tiéd.” A borítón Vén Hiki, a Celeste és Andre házainak mezsgyéjén álló évszázados fa nagyon találó, egyszerre mutat állandóságot és a behasított törzse miatt valami nyugtalanítót, rögzítve a kidőlés, a változás előtti pillanatot. És ahogy a fa, a szerelem is ingatag, változékony, gyönyörű és fájdalmas: „Talán éppen ez szerelmesnek lenni: készakarva szolgáltatjuk ki magunkat egy másik embernek.”

8/10

A kötetet az Európa Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.