Rég tudtam ennyire belefeledkezni könyvbe, és rég éltem ennyire együtt a szereplőkkel, mint ennél a regénynél. A Dévábád-trilógia első kötete egy hatalmas vállalás kezdete, belépés egy igazán nagy lélegzetűnek szánt fantasy-sorozat csodákkal teli világába. A világépítés és a karakterek megrajzolása remek, a kalandok izgalmasak, a politikai csatározások érdekesek, a mitológiai háttér pedig olyan ízt ad a történetnek, hogy az orrunkban érezzük a bazár illatait, a dzsinnek füstösségét, ennek az Ezeregyéjszaka meséibe illő regénynek minden zamatát.
A 18. századi Kairó utcáin járunk; Nahri átveréssel, tenyérjóslással, gyógyítással és lopással keresi a kenyerét. Egy zár-szertartás alkalmával véletlenül megidézi Dárát, a rejtélyes dév harcost, és innentől a mágia az élete részévé válik, az eddig szélhámosságokra használt képességei új értelmet nyernek. Kiderül, hogy ő is abba a világba tartozik, amelyet a tűz lényei uralnak: el kell jutniuk Dévábádba, a legendás bronzvárosba, amelyhez Nahrit eltéphetetlen kötelék fűzi. Dévábád kapui mögött a dzsinn törzsek belviszálya zajlik, Nahri érkezése pedig felborítja és átrendezi az erőviszonyokat. Nahri a saját bőrén tapasztalja meg a hatalom kétarcúságát, az évezredes ellentétek és a hagyományok különbözősége miatti feszültségek következményeit.
A cselekményvezetés jó, fél pillanatra nem ülnek le az események, még a városba érkezés után sem. A világépítés pont annyira részletes, ami nekem tökéletesen megfelelő, egyből keleten érezzük magunkat, a fülledt sivatagi levegő az orrunkban, a perszelő nap a bőrünkön. Én elbírtam volna egy kicsit több mitológiát, de így is klassz, amikor a különféle lények (kardagan, rukh, sédu stb.) megjelennek, és ahogy a négy elem teremtményei (máridok, perik, dévek és ifrítek, emberek) uralják ezt a világot. Ez talán a könyv legnagyobb erőssége: úgy szövi át- és át a történetet a mitológia és a keleti mesék, hogy teljesen természetesen illeszkedik az emberi világhoz is.
Az írónő néhol picit szószátyár, és az elején kicsit túlírt a történet, de a nagyobb bajom azzal van, hogy sok helyen enyhén (vagy nem is annyira enyhén) kamaszos rajongásba torkollik a dolog. Nahri nyálképzése szinte mindig megindul Dára izmait látva, egy példa a sok közül: „Mikor a dzsinn arcát pír futotta el, a lány kacagva tapsikolt a gyönyörtől. (…) Végigmérte a férfi csodaszép szemét és izmos alakját, és szokás szerint lenyűgözte a kisugárzása.” Én ezeknél a részeknél forgattam kicsit a szemem, aztán legyintettem, de kíváncsi lennék, hogy az idősebb férfi fantasyolvasók hogyan reagáltak (és mindez úgy, hogy Nahri már 20 év körüli, Dáráról meg ne is beszéljünk, aki legalább 1400 éves, szóval tán van valamennyi tapasztalata, és mégis csak – spoiler alert! – egyetlen csók csattan a könyv folyamán). Ráadásnak pedig ott van a klasszikus young adultos szerelmi háromszög, ami egészen vicces kakaskodáshoz vezet; két legendás harcos (az egyik Qui-Zi Mészárosa…) úgy fúj egymásra, mint a fostos kismacskák. Mondom ezt úgy, hogy szó nélkül beleszerettem (én is) Dárába, és valójában ezek a részek is szórakoztatóak.
A szereplők ügyesen formáltak, a váltott nézőpontú narráció pedig sokat hozzátesz az élményhez, Ali révén bepillantást nyerünk Dévábád mindennapjaiba és a királyi udvartartás bonyolult életébe. Ahogy Nahri előtt lassan feltárul a múltja és őseinek, a gyógyító Náhidáknak a története, úgy lesz egyre nagyobb a rá nehezedő felelősség súlya. A regény nagyon összetett olyan szempontból is, hogy rengeteg különféle társadalmi probléma megjelenik benne: a törzsek közötti konfliktusok és kirekesztés, a származási alapon való megbélyegzés és büntetés, a safítokhoz való hozzáállás, a nők helyzete: „Mutass egy világot, amelyben férfi és nő egyforma büntetésben részesül a szenvedélyért.” Én nagyon várom a trilógia következő részét. Ja, és Team Dára.
9/10
A kötetet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
