Erős könyv, megrázó és felkavaró könyv, első könyvnek pedig egészen pazar, olyan elbeszélői stílussal, ami még sokáig emlékezetes marad. Gabriel Tallent regénye a klasszikus értelemben vett szépirodalom, helyenként szinte thrillerbe vagy horrorba hajló részekkel, remek dinamikával. Nagyon okosan és remek arányérzékkel adagolja a szörnyűségeket, szépen építkezik a tetőpont felé, és egy pillanatig nem idealizálja a szereplőit. A bántalmazó és bántalmazott közötti lelki függőségről intelligensen és involválódva ír, az olvasó pedig megtapasztalhatja ennek a lélekölő kapcsolatnak minden oldalát.
A tizennégy éves Teknőc Alveston kettesben él édesapjával, Martinnal az észak-kaliforniai Mendocinóban, egy erdős-tengerpartos részen. A napjai nagy részét a természetben való magányos barangolás tölti ki, illetve a lőgyakorlatok és a világvégére való felkészülés az apjával. Kortárs kapcsolatai nincsenek, az iskolában sem barátkozik, csak a nagyapjához jár át kártyázni. Amikor a véletlen folytán megismerkedik Jacobbal és Brett-tel, teljesen új világba csöppen, és ráébred, hogy talán máshogy is lehetne, talán máshogy is élhetne. Az apjától azonban nem egyszerű elszakadni – de ha valaki, akkor ő képes lehet rá, hiszen tőle tanult mindent.
A borító gyönyörű, a természet és az érintetlen vadság is megjelenik rajta, amik Teknőchöz a legközelebb állnak. A hátsó borító utolsó két mondatát vegyük komolyan: fizikai és lelki bántalmazásról szól a regény, és kb. a 30. oldalig ki is derül, hogy ez mennyire brutális, viszont a könyv sokkal kevésbé nyomasztó, ha már túljutottunk a kezdeti megrendülésen. Én rég olvastam ilyen jó szépprózát, és egy ponton még előre is lapoztam, annyira izgultam Teknőcért. Igazán emlékezetes főszereplő, ahogy Martin is, és a mellékszereplők is élettel teliek (a nagyapa, a fiúk, Cayenne). Martin birtoklási vágya, hogy Teknőc csak az övé legyen, felemészti kettejük kapcsolatát, és az ebből való kikeveredés, a jobb élet lehetősége a könyv legfőbb mondanivalója.
Irdatlanul nehéz otthagyni valakit, akit szeretünk, borzasztó nehéz kilépni egy bántalmazó kapcsolatból. Ilyenkor látjuk igazán, hogy a szeretet átok is lehet, kiszolgáltatottá tesz, az érzelmi zsarolás alapja, ráadásnak pedig ott van a félelem, hogy ha az ember elmenekül, a másik összeomlik. És persze mindig ott a remény is, hogy megváltozik, hogy megváltoznak a dolgok – hát nem, és az ember akkor tud kilépni egy ilyen helyzetből, ha belátja, hogy ez nem fog megtörténni. Vagy ha valami olyan történik, ami kirántja ebből, amikor már egyszerűen nincs más választás. Ennek a szinte tudathasadásos állapotnak a legjobb megjelenítése a könyvben Teknőc belső vívódása: „Szeretem, (…) rohadtul szeretem. (…) Bűntudatom van, kételkedem magamban, és már-már túlságosan utálom magam ahhoz, hogy őt is utáljam.” Vannak pillanatok, amikor nagyon tisztán látja a kettejük kapcsolatát, mégis külső dolognak kell történni, hogy elszánja magát. Mert „Szereti az apját. Amikor ilyen, és látja, hogy mennyire igyekszik, még a fájdalma is értékes számára. Nem tudja elviselni, hogy bármi is elszomorítsa, és ha tudná, becsomagolná a szeretetével.”
Szerencsére nincs csöpögős happy end, nagyon életszerű a regény vége is: hogyan lehet visszatérni a hétköznapokba, élni az életet egy ekkora trauma után, hogyan lehet visszaállni a normális kerékvágásba, levegőt venni, miután feljöttünk a felszínre. Teknőc nem hős, hanem hús-vér, fájdalommal, rossz döntésekkel és közben kedvességgel és mások iránti törődéssel teli lány, aki a könyv becsukása után is még sokáig velünk marad. „(…) ez van, drágám. Szerelmem. Drága kis szívem. Ez van.”
10/10
A kötetet a 21. Század Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
A könyv beszerezhető itt:
https://21.szazadkiado.hu/draga-kis-szivem-gabriel-tallent-kult