Nagyon akartam szeretni ezt a könyvet, mert Sam J. Miller novellái emberiességükkel és kedvességükkel kiragyognak a Strahan-válogatásokból, és annak ellenére, hogy ez most engem annyira nem kapott el, alapvetően jó regényről van szó. Az alaptörténet baromi érdekes, a világépítés egészen kitűnő, a szereplők biztos kézzel megrajzoltak, és a szerző olyan kidolgozott, részletes helyszínt teremt a cselekményhez, amelyben el lehet veszni, amelybe bele lehet feledkezni. Különleges és figyelemfelkeltő történet ez a társadalmi igazságtalanságról, a klímaváltozás következményeiről és a szeretet formáiról.
A világégés után egy úszó város létesül Grönland keleti partjánál, amelyben folyamatos a küzdelem a túlélésért. A társadalmi szakadék a vagyonosok és az átlagemberek között egyre mélyül, ráadásul az „omlás” nevű betegség is terjed. Rejtélyes idegen érkezik a városba, szkiffjét egy gyilkos bálna vontatja, és egy jegesmedve kíséri. A nő nem csak azért jött, mert keres valakit; bosszút akar állni a múltban elkövetett szörnyűségekért, mindez pedig összefonódik a város megmentésével, pusztulásának elkerülésével.
A könyv olyan gyönyörűen indul, olyan csodás mondatokkal, hogy ilyeneket írtam fel: „Istenem, Sam J. Miller, szeretlek”; „Ezt nem hiszem el, hogy ez ennyire jó…” Aztán a kezdeti lelkesedésem eléggé megcsappant a nekem túl részletes és hosszadalmas világépítés során. Mindent megtudunk Qaanaaq felépítéséről, közigazgatásáról, bürokráciájáról, a részvényesek uralmáról, rengeteg apró részlettel, nagyon kidolgozottan, és mindez a regény tetemes hányadát teszi ki. Aki szereti az ilyet, az nagyon élvezni fogja a könyvet, engem a szereplők és a velük történő események kicsit jobban érdekeltek volna. Ráadásul a cselekmény is sokszor vesztegel, nem igazán történik semmi, jó pár „Én vagyok az apád” jellegű pillanatot leszámítva. Értem, hogy a múltbéli szálak felderítése és a háttértörténet megismerése adta az alapot, de talán nem lett volna hátrány, ha az idő nagy részében a jelenben sem csak sétálgattak meg beszélgettek volna a karakterek.
S ha már karakterek: a motivációk jók, a váltott szemszög indokolt és hozzáad a narratívához, a fejezetek nagyon finom utalásokkal fonódnak össze már a kezdetektől a szereplők révén. Fill volt talán a kedvencem, sérülékenységével és naivitásával, majd az események hatására hatalmas jellemfejlődésen keresztülment Soq, aki árva siklófutárból egyik pillanatról a másikra olyan világba csöppen, amelyről addig csak álmodott. Kaev és Ankit is szerethetők, az orkabűvölő Masaaraq pedig összetett, kemény, erős, az érzelmei miatt mégis sebezhető. A regény közepénél derül csak ki, ki is ő valójában, innentől pedig elkezdenek összeérni a szálak. Mégis Ora talán a legfontosabb a regényben, hiszen nála van az emberiség megmentésének és fennmaradásának záloga: a történetek.
A regény fő mondanivalója a kollektív emlékezet és a történetek fontossága („Mindenünk elkobozható, kivéve a meséinket.”), a mesélés ereje, ezért is érdekes felvetés, hogy az omlás igazából áldás lehet. „Ha sikerül elegendő történetet összegyűjtened, többé nem vagy egyedül: akkor már hadsereged van.” Nem találtam semmit arról, hogy lenne folytatása esetleg a könyvnek, pedig én nagyon sorozatkezdő darabnak érzem, nekem onnantól lenne igazán érdekes a történet, ahol ennek vége van. Sikerül-e megmenteni az omlásfertőzötteket? Hogyan boldogul egy igencsak szedett-vedett, nemrég egyesült család? Mi lesz Qaanaaq sorsa? Maradtak-e más nanokapcsosok, akik képesek állatokkal összekapcsolódni? Bőven maradt megválaszolatlan kérdés, remélem, jön majd a folytatás.
8/10
A kötetet a GABO Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.