Könyvkritika: Tom Clancy: Vadászat a Vörös Októberre (2019)
2019. május 01. írta: FilmBaráth

Könyvkritika: Tom Clancy: Vadászat a Vörös Októberre (2019)

Periszkópmagasságban sincs a film a könyvhöz képest

vadaszat_a_voros_oktoberre.jpg 

Periszkópmagasságban sincs a film a könyvhöz képest. Ami nem kis dicséret tőlem, mert tinikorom nagy kedvence volt a Vadászat a Vörös Októberre című film, és felnőtt fejjel is imádom, mert egy nagyon jól összerakott darab, amelyet Sean Connery karizmája ural, de Alec Baldwin is a legjobb formáját hozza benne, és akkor a zseniális zenéről, az izgalmas sztoriról, a jól kidolgozott karakterekről és az ember lányának retinájába beleégett jelenetekről (szovjet himnusz, Trükkös Iván és egyebek) nem is beszélek. Ezek után alig vártam, hogy megjelenjen végre a film alapjául szolgáló könyv, amelyet félve vettem kézbe, mert a sztori ismeretében nem gondoltam volna, hogy újdonságokkal tud szolgálni. Pedig dehogynem. A több mint 600 oldalas terjedelem lehetőséget adott az írónak arra, hogy a korábban ismertnél izgalmasabbá tegye a történetet, amely jóval több szálon fut, mint a film, mégsem darabolódik szét a cselekmény, hihetetlenül izgalmas, hogy egyszerre több szemszögből látjuk ugyanazt az eseményt. Mire a könyv végére érünk, simán úgy érezzük, hogy jól el tudnánk kávézni egy tengeralattjáró kapitánnyal, annyira belelátunk ebbe a rendkívül macsó, ugyanakkor halálosan veszélyes szakmába. Mert itt bizony repkednek a szakkifejezések, Jack Ryan-el együtt kapkodjuk a fejünket, hogy mi az a sok bigyó a vezérlőteremben, és mibe csöppentünk egyáltalán, hogy vele együtt kezdjük el mélységesen tisztelni a kapitányokat, akik hideg fejjel tudnak döntést hozni olyan helyzetekben, amelytől az átlagember simán infarktusközeli állapotba kerül. Az igazi truváj a történetben mégis az, hogy a bőrünkön érezhetjük a hidegháború poklát, amikor a ruszkik és az amcsik igyekeztek mindent megtudni a másikról, a vadászpilótáik és tengerészeik a végsőkig elmentek egymás zrikálásában, de mindkét fél tudta, hogy nem lőhet elsőként, hiszen akkor kitört volna egy olyan háború, amelynek csak vesztesei lennének, győztesei nem. Több szinten kísérhetjük figyelemmel az eseményeket, ott ülünk az orosz és amerikai tengeralattjárókon, miközben mindkét fél próbálja megtalálni a csendes hajtóművekkel lopakodó Vörös Októbert, a politika küzdőterén sem kímélik egymást az ellenfelek, és mindeközben ott van Jack Ryan, aki minden elemzői tehetségét bevetve próbálja kitalálni, hogy mire készül Ramiusz kapitány. A könyv egyetlen hibája, hogy időnként túlságosan bonyolulttá válnak a szálak, néha vissza kell lapozni, hogy megértsük, most éppen milyen kavarás kellős közepén vagyunk, és ennek milyen jelentősége van a Vörös Október megtalálásának szempontjából. Ettől az apróságtól eltekintve ez a könyv simán zseniális, aki szerette a filmet, ebben sem fog csalódni, sőt.

Kifut a tengerre az orosz flotta legújabb büszkesége, a Vörös Október, azzal a céllal, hogy kipróbálja a csendes hajtóművet. Azonban Ramiusz kapitány, aki szakmájának legjobbja és politikailag teljesen megbízható tisztnek számít, úgy dönt, hogy átadja a tengeralattjárót az amerikaiaknak. Addig azonban még nagyon sok minden történik, nemcsak a tengerben, hanem a földön és a levegőben is...

Többször sikerült jól meglepődnöm, ugyanis több lényeges ponton változtattak a forgatókönyvírók az eredetihez képest, mégis azt mondom, hogy jól tették, mert a film teljesen más műfaj, mint a könyv, a lényeg megmaradt, a történet izzása ugyanolyan heves mindkét esetben. Természetesen nem tudtam elvonatkoztatni a korábban látottaktól, Ramiusz Kristóf Tibor hangján szólalt meg nekem a könyvben is, hogyan Jack Ryan Rátóti Zoltánén. A Vörös Október kapitánya ugyan jóval fiatalabb az eredetiben, mint Sean Connery, mégis az ő arcával jelent meg előttem, ahogyan Jack Ryan Alec Baldwinével, és a többi szereplővel is így jártam, de ez egyáltalán nem zavart abban, hogy végzetesen belevesszek a könyvbe. Ugyanis annyira sodró a történet, hogy az olvasó azon kapja magát, annak ellenére teljes gőzzel szurkol Ramiusznak és Ryan-nek, hogy pontosan tudja, mi lesz a végkifejlet. A végére is marad egy jó nagy csavar, tényleg nem lehet unatkozni egyetlen pillanatra sem, és nagyon kell figyelni, hogy éppen hol tartunk, mert rettentő könnyen el lehet veszíteni a fonalat.

Sokkal jobban megismerjük Ramiusz kapitány motivációit, és Ryan-ről is sok (számomra) újdonság derül ki a sztoriból, amely a témából fakadóan rettentően tesztoszterindús, telis-teli van akcióval, mégis megismerhetjük ezeknek a kemény férfiaknak a lelkét is, amelyet természetesen igyekeznek jól elrejteni a többiek elől. A szigorú, katonás közeget egy picit szokni kell, de elég hamar bele lehet rázódni, olyannyira, hogy én már majdnem szalutáltam,  amikor a kapitány megjelent a fedélzeten. Annyit tartózkodunk a tengeralattjárókon, hogy szinte már otthon érezzük magunkat bennük, pontosan tudjuk, hogyan néz ki egy amerikai és egy orosz beltér ebben a műfajban, bekukkanthatunk a legendás atommeghajtású motorházba (vagy valami olyasmibe), szinte már érteni véljük, hogyan is működtek műszakilag ezek az alkalmatosságok. Azonban a menőség mellett azzal is szembesülünk, mennyire veszélyes volt ezeken a tengeralattjárókon szolgálni, végignézhetjük azt, amitől minden tengerész retteg: felrobban a hajtómű, ami a legénység életébe kerül. Vagyis hiába vették lazára a figurát a tengerek mélyén az emberek, mindenki tudta, hogy ez bizony benne van a pakliban. Az is kiderül, hogy az ellenfelek kölcsönösen tisztelték egymást, hiszen pontosan tudták, hogy milyen szakértelem kell ahhoz, hogy navigálni tudjanak a tengerben és szükség esetén harcba bocsátkozzanak a másik féllel.

Jack Ryan-nek nem volt könnyű dolga a  CIA tagjaként elismertetnie magát a tengerésztisztekkel, azonban csavaros eszével és bátorságával mégiscsak sikerült meggyőznie őket emberi és szakmai alkalmasságáról. Nem ő osztogatja a parancsokat, de ő az egész bonyolult művelet agya, és szükség esetén a terepen is megállja a helyét. Azonban egyáltalán nem egy James Bond, ő az eszével hódít, nem a kigyúrt külsejével és a látványos akciókkal, itt a kapitányok a sztárok, ő azonban egyáltalán nem szürke eminenciás, tudja, hogy hol van a helye, kívülállóként mégis a csapat tagja lesz, mire eljutunk a végkifejletig. Ramiusz kapitány jóval kevesebbet szerepel, mint a filmben, de annál fajsúlyosabb a jelenléte, miközben a háttérben a politikusok és a katonai vezetők hihetetlen hidegvérrel keverik a kártyákat. Körömrágósan izgalmas sztori, látványos tengeralattjáró csaták, egy karizmatikus kapitány és egy jóeszű CIA-elemző, régi ismerős meglepő újdonságokkal, ez vár arra, aki kezébe veszi ezt a remek könyvet.

9/10

A könyvet a Partvonal Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr1214788804

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

shadowman1 2019.05.03. 14:15:35

Nagyon jó a film, a könyv még ennél is jobb.
Alapmű.
Ha jól tudom 84-es volt az első kiadás ideje volt magyarba is kiadni.
De jobb később mint soha.
süti beállítások módosítása