Az eredeti Marvel kapitány, akinek képregény eladásai a negyvenes években még az Acélemberét is túlszárnyalták, Shazam végre megtalálta az utat a mozivászonra is (persze ha csak nem számítjuk az 1941-es sorozatát), elhozva ezzel a DCEU eddigi legszerethetőbb és legjobban összerakott filmjét.
Billy Batson (Asher Angel) átlagos tizenéves kissrác, azt leszámítva, hogy képtelen huzamosabb ideig megmaradni egyetlen egy nevelőcsaládnál is. Folyamatos szökéseit egyetlen egy dolog motiválja: hogy megtalálja rég elvesztett édesanyját. Hisz mindenkinek szüksége van egy családra, Billy pedig úgy érzi, hogy ezt csak a vérszerinti szülei adhatják meg neki. Ám, amikor védelmére kel szuperhősmániás mostohatestvérének (Freddy - Jack Dylan Grazer), a helyi suttyókkal szemben, hirtelen egy olyan kaland közepén találja magát, amire legvadabb álmaiban sem számított volna. Őt választja ki nagyhatalmú varázsló, Shazam, hogy a helyére lépve, az emberiség bajnokaként szembeszálljon a hét főbűnt elszabadító Dr. Sivana-val (Mark Strong), aki korábban szintén megkaphatta volna Shazam erejét, de elbukta a próbát. Billy Freddy segítségével elkezdi felfedezni újdonsült erejét, végül pedig nem csak hőssé válik, de a valódi családját is leli meg ott, ahol a legkevésbé keresné.
A 2013-as Acélemberrel induló DC moziuniverzum (DCEU) összes eddigi epizódja közül kétségtelenül a Shazam! alkotóira helyeződött a legkisebb nyomás. Zack Snydernek először be kellett bizonyítani, hogy Supermannek igenis van létjogosultsága, és működhet a poszt-nolani, sötét és komor blockbusterek korában is. Aztán a BvS-el meg kellett alapoznia egy egész filmuniverzumot, Superman történetének folytatása mellett pedig még egy teljesen új, az eddigieknél sokkal sötétebb Batmant is fel kellett vezetnie. Az Igazság Ligája minden idők leghíresebb képregény hőseinek első közös mozifilmje volt. Minimum az év filmes nagy eseményének kellett volna lennie. A Wonder Womanról már akkor kikiáltották, hogy milyen fontos film, mielőtt még egyáltalán bemutatták volna. De még az Aquaman-en is múlott annyi, hogy bebizonyítsa a nézőknek, hogy a kezdeti gyenge/felemás alkotások után sem szabad lemondani a DC filmekről, hisz most már tényleg meglelték a jó irányt. Noha ami a vállalásainak teljesítést illeti, az Aquaman – csak úgy, mint elődjei – inkább csak félsikernek tekinthető, ám sikerült rátérnie arra az útra, ami a DC filmek jövője lehet. Nevezetesen, hogy egymástól jórészt független és eltérő stílusú, a görcsös, kapkodó univerzum építés helyett inkább a karakterekre fókuszáló filmek lehetnek igazán működőképesek. A Shazam! pedig az első DCEU alkotás, aminek ezt maradéktalanul sikerül is megvalósítania.
A David S. Sandberg által rendezett film nem pusztán azért jobb, mint mondjuk a Batman Superman ellen, mert tizedannyi elvárásnak sem kellett megfelelnie, hanem mert az elmúlt öt év DC adaptációi közül ebben sikerült a legjobban bemutatni egy hős hőssé válását. A Shazam! egy önmagában nézve is teljesen korrekt, szerethető és élvezetes szuperhős matiné. Ám, amint elkezdjük összehasonlítani a közelmúlt DC mozijaival, azonnal kiviláglanak az elsőre talán fel sem tűnő erényei.
Dramaturgiájának ereje nem abban rejlik, hogy borzasztóan eredeti és újszerű akarna lenni. Az egész filmen jól érezhető, hogy a DC nem ezzel akarta megreformálni a szuperhősfilm műfaját. Sőt, épp ellenkezőleg: visszanyúltak az ilyen jellegű kalandfilmek egyik legrégibb, és legjobban bevált formulájához, a „hős útjához”. Joseph Campbell Ezerarcú hős című tanulmányát követően népszerűvé váló cselekménystruktúra még azok a nézők előtt is jól ismert, akik esetleg még sosem hallottak róla, hiszen a Csillagok háborújától kezdve a Harry Potter filmeken át számtalan szuperhősmozi erre a vázlatra épül. Röviden summázva így épül fel: a főhős találkozik a mentorával), aki egy kihívás elé állítja, kezdetben visszautasítja, ám végül elfogadja azt, próbatétel elé kell állnia, közben megismeri a szövetségeseit és ellenségeit, az első összecsapás során elbukik (eléri a legmélyebb pontot), majd visszatérve/feltámadva győzedelmeskedik.
A Shazam! pedig ritkán látott precizitással követi ezt a felépítést. Sőt, legnagyobb hibája éppen az, hogy kicsit sem mer eltérni ettől a bevett formától, emiatt pedig gyakran egészen kiszámítható tud lenni. (Ez pedig nem túl ideális egy bő 130 perces filmnél.) Ám épp a ragaszkodás a jól bevált recepthez az, aminek köszönhetően a film konzekvensen képes bemutatni a hősének fejlődését, és azt, amiről szólni szeretne. A Henry Gayden forgatókönyvén alapuló film egészen példásan lett felépítve. Bár van néhány elnagyolt megoldás, ami nem teljesen „valóságos”, a cselekmény a film logikáján/világán belül nézve végig koherens és konzisztens marad. Nincsenek deus ex machina megoldások, minden fordulat szépen előre fel van vezetve. A karakterek mind tiszta motivációkkal bírnak, és ezek alapján hozzák meg a minden esetben érthető döntéseiket.
Ami miatt pedig a film képes több lenni egy ezeréves történet korrekt elmesélésénél, az a roppant szerethető, önfeledt (már-már vígjátékos) hangulata. Billy Batson története már a képregényben sem tartozott a DC legkomolyabb sztorijai közé, és szerencsére ezzel a filmesek is tisztában voltak. Nem rejtik véka alá, hogy ez a film elsősorban azoknak a tizenéveseknek – és olyan felnőtteknek, akik még nem teljesen mondtak le a gyermeki énjükről – szól, akik maguk is arról álmodoznak, hogy a főhőshöz hasonlóan egyszer csak szuper erőkre tegyenek szert.
Ami határozottan telitalálat a filmben, az a szereplőgárda. Batson hős énjét alakító Zachary Levi a tökéletes Marvel kapitány (leszámítva, hogy jogi okok miatt ezt a nevet már nem használhatja a DC). Elképesztően pontosan ragadja meg azt a zavarodottságot, lelkesedést és játékosságot, amit egy (szuperképességekkel bíró) felnőtt testbe kerülő gyermeket jellemezhet. Az ellenfelét alakító Mark Strong pedig úgyszintén lubickol a megszállott és elvetemült Dr. Sivana szerepében. Remekül emeli ki a film felnövéstörténet aspektusát, hogy a főgonosz, bár felnőtt, érzelmileg ugyanúgy megmaradt egy sértődött kisgyerek szintjén.A felnövéstörténet mellett a film másik központi témája a család szükségessége. Hála annak, hogy Batson fogadott családjának a castingját is sikerült tökéletesen eltalálni (ritkán látni egy helyen ennyi jó gyerekszínészt), a film eme oldala is remekül működik. Még annak ellenére is, hogy valaki lassan már tényleg szólhatna a hollywoodi stúdiófőnököknek, hogy nincs szükség családról szóló blockbusterre. Lehet ugyanis másról is filmet készíteni.
A Shazam! ugyan tartalmaz apró kis utalásokat a DC filmuniverzum többi hősére, ám a megszokottól eltérően ezeket sikerült úgy tálalni, hogy ne pusztán üres fanservice-nek (vagy kötelező világépítési kísérletnek) érződjenek, hanem hogy szerves részei legyenek a film cselekményének is. Ennek ellenére a film bőven élvezhető úgy is, ha az ember egyik korábbi DCEU filmet sem látta. Látványát és akcióit tekintve sokkal visszafogottabb – főleg az érzékszerv romboló Aquaman után nézve -, viszont az emberközelibb hangvétele miatt ez nem is érződik hiányosságnak.
A Shazam! történetét tekintve messze nem a legeredetibb képregényfilm, ám kiválóan van felépítve és annyira helyén van a szíve, a humora, a klasszikus szuperhős filmeket idéző zenéje (Benjamin Wallfisch), és úgy összességében minden egyes alkotó eleme, hogy a végeredmény egy kifejezetten kellemes és roppant szerethető szuperhőskaland gyerekeknek, gyermek lelkületű felnőtteknek és az egész családnak.
A Shazam! teljes filmadatlapja a Magyar Filmadatbázis (Mafab) oldalán
