Léonor de Récondo regénye kevés újat mond a transzneműség témájában, azt viszont érzékenyen és érzékenyítve, kedvesen, nem szájbarágósan teszi. Igyekszik bemutatni minden oldalát, miközben a szereplői mind máshogy próbálják feldolgozni és az életükbe beépíteni a változást. A rövid regény sok-sok klisével épül, az egyenes stílus, a tiszta mondatok viszont kárpótolnak, olvastatja magát a könyv. Nem túl maradandó, de szép élmény a nemi identitás megéléséről, az önmagunkká válás bátorságáról, a tehertől való megszabadulásról, a szabadságról.
A történet ott indul, hogy Mathilda egy áruház parkolójában átöltözik, lemossa a sminkjét, leveszi a parókáját. Aztán Laurent felveszi a sportruháit, majd hazaindul a feleségéhez, Solange-hoz. Az életük nyugodt, kiegyensúlyozott, tipikusnak mondható, két gyereket nevelnek, dolgoznak, szeretik egymást. Amikor azonban Solange három napra elutazik a gyerekekkel, és Laurent egyedül marad, először öltözik be nőnek az otthonukban. Solange másnap egy hajtűt talál az ágyuk mellett egy szőke hajszállal…
Laurent-nek a sport, a testével való tudatos foglalkozás hozza felszínre a valódi testtudatát, ez dönti le a falakat, miközben a fiával, Thomasszal való kapcsolatát is erősíti (egy ideig). Amit a leginkább összhangba kell hoznia a változás vállalásával, az az apaszerep és a nőszerep, hiszen imádja a gyerekeit: „Ha férfinak soha nem éreztem magam, apának mindig.” A gyerekek, Thomas és Claire elég prototipikusak, elnagyolt, klisés kamaszok (foci, zene, naplóírás), ahogy a feleség, Solange is, pedig neki az egész élete megkérdőjeleződik, főleg a hormonkezelés beindulásával.
Érdekes, ahogy Laurent környezete először tagadni próbálja, illetve „segíteni” szeretne a „problémán” (a pszichológus hozzáállása példátlan), de látjuk, hogy soha nem lehet tudni, milyen irányú hatást vált ki egy-egy megjegyzés. És azt sem, mire képes egy selyembugyis kép – az ember nem tagadhatja meg önmagát. A könyv igyekszik minden nézőpontot és álláspontot megmutatni, és itt kicsit el is aprózódik a történet, eléggé szétesik a narratíva, ahogy Solange és a gyerekek feldolgozzák a változást. Mindhárman máshogy reagálnak: „Hallottam Thomas dühét, Claire csöndjét, Solange magányát.” Emiatt viszont túl sok és elég zavaró is a rengeteg nézőpontváltás, ami akár egy fejezeten belül is végbemegy (ráadásul a szereplők mellett egy külső narrátorral is megspékelve).
A regény a kérdések megfogalmazásában a legerősebb: „Mennyi idő kell ahhoz, hogy az ember önmaga legyen? (…) hogy összhangban legyünk magunkkal? Összhangban a testünkkel, az álmainkkal, (…) a gondolatainkkal, azzal, ami mélyen vagyunk (…).” És ez nem csak a nemváltókra, hanem mindenkire igaz. Az érem másik oldala pedig, ami szintén elgondolkodtató, és a történetben Claire fogalmazza meg: „Lehetséges, hogy ilyen kevéssé ismerjünk valakit, akivel mindig együtt éltünk? Akit szeretünk?”
Ez a könyv a szabadságról szól. Arról, hogy néha igenis önzőnek kell lennünk és csak saját magunkra gondolnunk, még ha ez nem is túl szép üzenet. De egyetlen életünk van, drága az időnk ahhoz, hogy mindig arra figyeljünk, mások mit gondolnak, ne bántsunk meg másokat, mások életére milyen hatással vannak a tetteink. Nagyon összetett és nehéz kérdés ez, mert akit szeretünk, annak nyilvánvalóan jót akarunk, csak közben magunkról sem szabad megfeledkezni, mert a végén ráeszmélünk, hogy szinte eltűntünk a saját életünkből. A regény nyitva hagyja a kérdéseket, de a bátorság és a szabadság mellett határozottan állást foglal: ne veszítsük el önmagunkat a megfelelési kényszer és az elvárások miatt.
8/10
A kötetet a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
