Szabó T. Anna prózája egyre letisztultabb, miközben olyan költőien szépek a mondatai, mint a versei. Amennyire nyers és kiforratlan volt első prózakötete, a Törésteszt, annál lágyabb, nőiesebb, és csapongóbb ez a könyv. A kis történetek főszereplője maga a szerző, aki megdöbbentően közel engedi magához az olvasót, gyerekkori emlékeitől kezdve szeretett nagynénje elvesztéséig, néha már zavaróan intim témákról mesél nekünk, gyönyörű, de kegyetlenül fájni tudó szavakkal. Miközben pillanatképeket kapunk az életéből, megtudhatjuk, milyen volt megélni azt, hogy fiatalon Erdélyből Budapestre kellett költöznie, megszülettek a gyerekei, megélte a szerelmet, a családalapítást, és megtanulta meglátni a kis csodákat a hétköznapokban. Miközben simán bele lehet feledkezni líraian szép soraiba, a legváratlanabb pillanatokban tud bevinni egy erős gyomrost az olvasó lelkébe, a katarzis elmarad ugyan (bár nem is kéne hogy legyen, hiszen ez egy töredékes önéletrajz, nem egy dráma, amelynek van eleje, közepe és vége, ennek ellenére én vártam volna egy ütős befejezést), mégis magunkkal viszünk belőle sok szép mondatot, sokféle hangulatot. Sok mindent megtudunk arról, milyen volt az élet gyerekszemmel Ceausescu Romániájában, mégis inkább a Magyarország mai állapotára vonatkozó részek a legütősebbek, azonban egyáltalán nem politikai oldalról közelíti meg a szerző a témát, hanem a hétköznapok szabadságának elfakulását fájlalja. Szabó T. Anna verseit nagyon szeretem, a prózáját azonban még szoknom kell, és arról sem szabad elfeledkezni, hogy egy számára teljesen idegen műfajban tette meg a második lépését ezzel a könyvvel, és ebből a szempontból nézve azt gondolom, hogy határozottan fejlődik magához képest.

Nagyon női könyv ez, annak ellenére, hogy közéleti témákat is érint, elsősorban a lelki folyamatokra koncentrál, lírai szépséggel mutatja meg a hétköznapok rút részét is. Mert egyáltalán nem idilli egy család élete, előfordulnak viták, és azt is nagyon fájdalmas végignézni, hogy az egykor vagány életvidám nagynéniből lassan elszáll az élet...

Elég sokfélék ezek a rövidke kis írások, és nyilván mindenkinek az ragadja meg a figyelmét a legjobban, amelyhez hasonlót már ő is átélt, de kicsit hullámzó a színvonal, volt olyan, amely egyáltalán nem érintett meg, és olyan is, amely után percekig nem tértem magamhoz, annyira beletalált a szívembe. Én úgy látom, hogy a szerző keresi még egy kicsit prózai önmagát (naná, ennyi év versírás után nem könnyű a váltás), azonban egyre jobban kezdi elengedni magát, nem görcsöl, hagyja, hogy egyelőre kicsit parttalanul kiáradjanak belőle a szavak, mert tudja, hogy előbb-utóbb össze fognak állni egységes egésszé a néhol még csikorgó írásművek. Kicsit igazságtalan, hogy a férje miatt (aki ugyebár az egyik legismertebb kortárs író, Dragomán György) tőle is jóval többet vár az olvasó, mint a többi prózaírótól, holott Szabó T. Anna elsősorban költő, de őt szerencsére  ez egyáltalán nem érdekli, egyszerűen csak hagyja, hogy kiforrja magát a prózája annak rendje és módja szerint.

A kedvenc részem az volt, amikor a szerző elmesélte, milyen volt rácsodálkozni Budapestre, és azt is, hogy még ennyi év után is kicsit idegennek érzi magát a fővárosban. Szívemből írt, annak idején, egyetemistaként én is ilyen tágra nyílt szemekkel jártam az utcákat, próbáltam megszokni a metrót és a hatalmas tömeget, és bár elég gyakran előfordulok magán - és munkaügyben egyaránt Budapesten, azért mégis megkönnyebbülök, amikor meglátom a Tatabánya táblát, mert ez azt jelenti, hogy végre hazaértem. A hétköznapi kis csodákat leíró részeket is nagyon szerettem, mert ebben a hatalmas, lélektelen nagyvárosban tényleg hihetetlen, hogy pont és akkor találkozik az ember lánya azokkal az emberekkel, akikre éppen szüksége van, majd tovatűnik a varázslatos pillanat, amely mégis olyannyira meg tudja szépíteni a szürke hétköznapokat. Az sem éppen utolsó jelenet, amikor két kolozsvári születésű, teljesen más közegből érkező ember Bécsben találkozik és egymás nyakába borul a közös gyerekkori emlékek okán. Szerintem ezek az igazán emberi pillanatokat leíró részek a legerősebbek ebben a könyvben, amelyet annak ellenére kár lenne kihagyni, hogy időnként nem kicsit széttartóak a leírások.

Azonban a magánéleten túl a munka sem maradhat ki a történetek közül, amely ebben az esetben azt jelenti, hogy a költői mivoltában lezajlott külföldi útjairól is kapunk egy rövid összefoglalót, amolyan kis életképeket, amelyek mégis szépirodalmi szintűek. Hatalmas élmény olvasni őket azok után, hogy manapság főleg inkább blogbejegyzésekre van ideje az embernek a napi rohanásban, ezek sem hosszabbak ezeknél, azonban sokkal többet tudnak adni, eljutnak a lélekig, pedig látszólag könnyed kézzel kerültek megírásra. Kár, hogy a borító egy kicsit félrevezető, egyáltalán nem csajosak ezek a szösszenetek, hanem egy érett nő visszatekintése az eddigi életére, számára fontos pillanatokat oszt meg velünk, amelyekben látszólag semmi különös nincs, hiszen bármelyikünkkel megtörténhet, azonban az átlagember nem tudja ilyen szépen, líraian, mégis életszagúan megírni a jelenet esszenciáját. Mert az élet minden nehézsége és rútsága ellenére mégiscsak egy csoda, éveink haladása során tapasztalunk, fejlődünk, változunk, ahogyan a világ is változik körülöttünk. Persze ezt mi is tudjuk, de kellenek ezek a szép és időnként fájdalmas szavak ahhoz, hogy rácsodálkozzunk a hétköznapok szépségére és a megismételhetetlen pillanatokra. Valahol ez volna a szépirodalom lényege, nem?

8/10

A könyvet a Magvető Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.