Klasszikus fejlődésregény pörgős cselekménnyel, filmszerű képekkel, igazi balkáni hangulattal. Amennyire rövid, annyira erős könyv a Tó, bemászik az ember bőre alá, beeszi magát a sejtekbe, és nem lehet tőle könnyen szabadulni, ami most nem feltétlenül pozitív élményt jelent. A legnagyobb erőssége az atmoszférateremtés: Bianca Bellová úgy rajzolja elénk a helyszíneket és a szereplőket, hogy érezzük a fullasztó levegőt, ami a tó felől száll.
A történet Borosban, egy eldugott halászfaluban kezdődik, ahol mintha megállt volna az élet: az emberek a halfeldolgozó üzemben robotolnak, orosz katonák járják az utcákat, és a megélhetést biztosító tó kezd kiszáradni, mert a Tó szelleme haragszik. Nami, az árva kamaszfiú itt él Mamóval és Papóval, majd ahogy a dolgok egyre rosszabbra fordulnak, elindul a fővárosba, hogy fényt derítsen a származására, és megtalálja az édesanyját.
A regény felütése egyből berántja az embert, a strand leírása felidézi gyerekkori emlékeinket. Papó karaktere igazi felüdülés, a Mamóval való kapcsolata szeretetteljesen zsörtölődős („– Női okoskodás: a második legrosszabb dolog a világon a macskajaj után!”), nagy szívfájdalom, hogy elég korán búcsút veszünk tőlük a történetben („– Akkor jó – mondja Mamó –, a kaviár a legegészségesebb dolog a világon. Rögtön a ginzeng után! – És a baszás után – nevet Papó a sarokból (…).). Nagyon ismerős helyszínek ezek, nagyon ismerős ételekkel (pl. tarkedli), viaszosvászon terítővel, a korrajz remek. A visszásságok bemutatása is ismerős: a halfeldolgozó miatt az emberek kaviárt esznek, miközben mindenki ekcémás és szegénységben él, és „sárdonénak” nevezik a krumplipálinkát.
A regény valójában olyan, mint egy népmese: az árva fiú elindul szerencsét próbálni, és útközben különféle próbákat kell kiállnia, hogy a végén győzedelmeskedjen. A hős útja során van itt földi pokol (a kéngyár, és még a kén is stimmel), érdekes királyi udvar (Johnny), jóságos, segítő boszorkány (az Idős Hölgy), aztán a gyapotföld mintha a valódi pokol lenne, az út vége minden szempontból, ahonnan már csak visszafelé lehet menni. Ahogy Nami is mondja: „– Ez itt a pokol. Egy darab száraz föld, amin még bogáncs sem terem. (…) Miért kéne gályáznunk a ruszkiknak, akik itt mindenkit elűztek az otthonukból? Hisz ennek semmi értelme!”
Nami az egész könyv során olyan, mintha valamiféle átkot cipelne, sodorják az események, és nem túl szerethető, én valahogy nem tudtam vele azonosulni, ezért a karakterfejlődése sem hatott meg igazán. És azt hiszem, Zazának van igaza, és ő teszi fel az egyik legfontosabb kérdést is: „– Legalább megérte, Nami? (…) Mondd meg! Volt legalább valami értelme, hogy elmentél?” Nami ment egy kört, visszaért a kiindulópontra, de túl sokat nem változott semmi. A körülötte felbukkanó karakterek közül néhány sokkal szimpatikusabb és szerethetőbb, mint ő, ilyen például Zaza vagy Nyikitics.
Ebben a világban ráadásul az erőszak és a brutalitás, az emberek megalázása, méltóságuk sárba tiprása annyira megszokott és mindennapos, hogy nem is reagálnak rá a többiek. Az egész légkör nagyon lehangoló, amit a szerző pár szóval, pár ecsetvonással fel tud festeni (oroszok, Pepsi-Cola stb.), nyomor és szegénység van mindenhol. Baromi nyomasztó az egész történet, rossz érzése van tőle az embernek; fullasztó, állott szagot érez olvasás közben, a szegénység összetéveszthetetlen kipárolgásait. Olvasás után jól esik lezuhanyozni, mert valahogy koszosnak érzi magát az ember, viszont utána legalább értékelni tudja a saját életét, a saját boldogságát. A regény vége nyitva hagyja a legtöbb kérdést, de reméljük, hogy végre igen lesz a válasz: „Talán mégiscsak lehetséges, hogy a dolgok kezdenek Nami kedve szerint alakulni, nem pedig ellenére? Mégiscsak lehetséges volna, hogy teljesen nyugodt, unalmas, átlagos élete legyen? Hogy a Tó szelleme végre elfáradt, és már nem foglalkozik vele?”
7/10
A kötetet a Metropolis Media Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
