Ritka szép próza ez. Azt gondolnánk, egy ilyen nehéz téma csak nehéz, súlyos prózával működhet – hát nem. Ez a baromi bonyolult és rétegelt kérdés valami olyan könnyed prózában valósul meg, ami szinte lebeg. Már az első pár oldalon beszippantja az olvasót, testközeli, őszinte, emberi, olyan mondatokkal, hogy lélekemelő élmény olvasni. Ian McEwan nagyon tud írni; fellélegzés az ilyen gördülékeny történetvezetés és a remek narrátor egy ennyire mélyre ütő drámában.
1962 júliusában egy fiatal pár a nászéjszakájára érkezik egy tengerparti hotelbe. Mindketten félnek a közelgő eseménysortól, ám mindketten más miatt; nem beszélnek az érzéseikről, és amikor a vacsora végeztével közeledik az elkerülhetetlen, a lány egyre jobban pánikba esik, a fiú pedig szembesül a lány titkával… és minden megváltozik.
A regény igazi kamaradarab, a két fiatal, Florence és Edward egyetlen, sorsfordító éjszakájának vagyunk tanúi, ahogy az esküvő euforikus boldogságából az iszonyatba zuhannak néhány óra leforgása alatt. Kezdetben minden csodásnak tűnik, 22 évesek, előttük az élet, tele vannak tervekkel, és a házassággal az áhított szabadság is az ölükbe pottyan. Felváltva ismerjük meg Florence és Edward gondolatait, illetve a narrátor néha kommentárokat is fűz a történésekhez; ő a harmadik főszereplő, aki a jelenből folyamatosan reflektál a cselekményre és a korra.
Megismerjük Florence és Edward múltját, a házasságig vezető útjukat – nagyon eltérő körülmények közül jönnek, egyszerre vicces és szemléletes, ahogy például Edward a számára újdonságot jelentő ételekkel ismerkedik. A házasságra való készülődés Florence számára az öröm és az iszony kettősségében telik; neki a rettegés, Edwardnak a vágy mérgezi meg az együtt töltött perceket. Florence úgy érzi, „oltalmazó szeretetfelhő” veszi körül, biztos benne, hogy Edwarddal akarja leélni az életét, és fél, hogy elveszíti. Gyönyörű a leírás arról, Edward milyennek látja őt: sugárzó, csodálatos, érzéki, tehetséges, „elmondhatatlanul szeretni való”. Minden nő ilyennek szeretné érezni magát, azt szeretné, hogy a kedvese ilyennek lássa – Ian McEwan nagyon tisztán és egyértelműen ír a szerelem természetéről.
A testiség viszont Florence számára undort és szégyent jelent, semmi mást. Igyekszik legyőzni a pánikot, hogy kedvére tegyen a férjének, mert szerinte akkor az még jobban szeretni fogja… miközben olyan gondolatok járnak a fejében, hogy „Csak nem az lesz a dolga, hogy a nászéjszakán valamiféle bejárattá vagy szalonná alakuljon át, ahová Edward bevonulhat?” „Mi lesz, ha belehány Edward szájába?” A küszködése egyszerre komikus és tragikus, egyszerre vicces és borzalmas. Nagyon finom, ironikus humor szövi át a regényt, nagyon szerethetővé teszi a karaktereket. „Edward egyetlen, legfontosabb hozzájárulása az esküvőhöz az volt, hogy több mint egy héten át önmegtartóztatást gyakorolt.” A korhoz képest is lassan haladtak, ráadásul amikor Edward egyszer a moziban a combja közé szorította Florence kezét, az „hetekkel vetette vissza a folyamatot”. Szellemes a lánykérés leírása (Edward motivációja) és minden egyéb alkalom is, amikor rájövünk, mennyire másképp is működik a férfiak és a nők észjárása, mennyire másképp értelmeznek és élnek át egy-egy helyzetet.
A bizalom megvan Edward és Florence között, szerelmesek egymásba, közel állnak egymáshoz. „És mi állt az útjukba? Személyiségük, múltjuk, tudatlanságuk, félelmeik, szemérmességük, finnyásságuk, a házasság előtti szex tilalma, a tapasztalat és a velejáró könnyedség hiánya, avítt vallási előírások utóhatása, angolságuk, osztálytudatuk és maga a történelem. Végül is nem olyan sok.” És mindeközben túl udvariasak, feszélyezettek, félénkek, félnek egyet nem érteni (ami sokszor van így a kapcsolatok elején, tapogatózunk a másik körül), és itt a lényeg: hogy az őszinteség hiánya mit tud tenni egy kapcsolattal, mit tud tenni az emberrel magával.
A regény sok fontos kérdést felvet, és hagyja lebegni őket, mert nincs jó válasz. Hol az a pont, amikor már ne erőszakoljuk meg magunkat, hogy a másikat ne bántsuk meg? Meddig lehet csak a másik érdekeit nézni, mert félünk, hogy különben elhagy minket? Meddig lehet megjátszani magunkat, és csak azzal foglalkozni, hogy a másiknak mi a jó? Az utolsó oldal szívszorító, úgy peregnek le emberi életek a szemünk előtt, mintha gyorsított felvételt néznénk. „Így változhat meg egy egész életút azáltal, hogy semmit sem teszünk.” Imádtam ezt a könyvet.
10/10
A kötetet a Scolar Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
