Ha valaki nekem szegezi a kérdést, hogy ajánljak neki egy jó könyvet, akkor Jodi Picoult nevét az elsők között szoktam felemlegetni, hogy tőle mindenképp érdemes olvasni. Mindig izgatottan várom a friss megjelenéseket, és az Életszikra még Picoult-mércével nézve is kemény olvasmánynak ígérkezett, hiszen egy abortuszklinikán játszódó túszdráma történetét meséli el.

Hogy miben rejlik Jodi Picoult varázsa? A recept elég egyszerűnek tűnik: váltott szemszöges történetvezetés + érdekes téma + morális, erkölcsi dilemmák boncolgatása. Gondolkodóba ejti az olvasóját és közben igyekszik remek olvasmányélményt nyújtani. Az Életszikrával pedig nem kisebb témához nyúlt, mint az abortusz kérdésköre, amit nehéz indulatok nélkül, tiszta fejjel tárgyalni. Mindenkinek a maga döntése, vagy törvényekkel kell korlátozni? Mi számít életnek? Az anya vagy a születendő gyermek jogai vannak előrébb? Kié a döntés joga? Mit tartanak helyesnek a különböző vallások? Vagy, hogy az egyik szereplőt idézzem: "Talán a kérdés nem is az, hogy mikortól számít embernek a magzat, hanem az, hogy mikortól nem számít embernek a nő?"

A könyv egyetlen nap története, és nagyrészt Mississippi állam utolsó, fennmaradt abortuszklinikáján játszódik. Az épület előtt minden nap tüntet egy abortuszellenes csoport: aki be akar jutni a klinikára, annak keresztül kell vágnia a tömegen. Különböző nők érkeznek aznap a klinikára különböző célokkal, végül mindannyiuknak egy lesz a fontos: túlélni ezt a napot. Rajtuk és a dolgozókon kívül ugyanis még egy ember, egy férfi bukkan fel a klinikán: berontva lövöldözni kezd, majd túszokat ejt.

A fentebb említett Picoult-recept két pontja tehát rögtön ki is pipálódik: az érdekes téma és hát kevés kérdés tartalmaz annyi dilemmát, mint az abortusz. Számomra nagy pozitívum, hogy Picoult nem választ azonnal oldalt, hogy aztán onnan szónokoljon. Ez nem egy propaganda könyv az egyik, vagy másik oldal mellett. Nem azért, mert talán félt darázsfészekbe nyúlni, hanem mert elfogadta, hogy ez egy olyan összetett, sokrétegű téma, amit nem lehet csak úgy eldönteni, hogy valami fekete, vagy fehér. Minden oldalt igyekezett bemutatni a szereplők szemén keresztül. A recept harmadik összetevője, a váltott szemszög is tartalmaz újdonságot. Ez az írói eszköz mindig is az írónő védjegye volt, mindig nagyon okosan választ szereplőket, hogy kinek a szemén át lássuk az adott eseményeket. Itt is bevetett mindent: van itt abortuszellenes tüntető, abortuszt végző orvos, terhes nővér, abortuszon épp hogy átesett nő, rákkal küzdő idős hölgy, fogamzásgátláson gondolkodó tinilány és a nagynénje, akik mindannyian túszokká is válnak. Mellettük ott van még maga a túszejtő, egy nagy bajban levő lány egy másik kórházban és a túsztárgyaló rendőr, aki a felettesei előtt is titkolja, hogy két családtagja is a túszok között van. Elsőre riasztóan soknak és szerteágazónak tűnhet a szereplők listája, hát ha még megemlítem azt is, hogy a történet visszafelé halad az időben: az első oldalakon a túszejtés utolsó pillanatait ismerhetjük meg, hogy aztán mindig előre ugorjon a cselekmény.

Ami nagyon jó volt ebben a könyvben, azok az előbb felsorolt szereplők. Szinte rögtön érdekelni kezd a sorsuk, hogy mi történt velük, hogy jutottak el oda, ahol éppen tartanak. Tagadhatatlan, hogy sokan vannak, mégis könnyen megkülönböztethetőek (pedig bajban szoktam lenni a nevekkel, itt nem volt ilyen probléma) és mindenki valahol máshol áll az abortuszpárti-abortuszellenes skálán, tehát valami újat tud mondani a témával kapcsolatban. A múltjukba is bepillantást nyerünk és ezek a regény legjobb pillanatai: miért végez abortuszt a sokat támadt orvos, aki még halálos fenyegetéseket is kap a munkája miatt? Milyen titkot rejteget az abortuszellenes tüntető?

Ahol kicsit megbicsaklik a könyv, az sajnos maga a túszdráma. A hozzá kapcsolódó csavarok közül alig 1-2 működött, az egyik legnagyobbnak szánt pedig már-már bántóan egyértelmű az olvasó számára. Ráadásul az elején inkább zavart, mint tetszett az időben való visszaugrálás. Egy fejezet egy óra történéseit meséli el visszafelé és ez főleg a rendőr sztorijának ártott, hiszen az olvasó tudja, amit a rendőr még nem tud, úgyhogy valahogy elvesztette az izgalmat az egész. Nem tudott érdekelni a rendőr saját drámája, annál jobban a túszejtő és a túszok sorsa. A túszok küzdelmei szerencsére jobban működtek, mert hiába tudjuk, ki az, aki biztos megmenekül és ki az, aki nem, a sorsuk mégis érdekelt. Vannak nagyon izgalmas pillanatok a klinikán játszódó részekben.

Ami még javít a könyv értékelésén, az az utolsó nagy csavar. Valahogy nem számítottam már ilyesmire a végén, hiába ismerem már nagyon jól az írónőt, most is sikerült elhitetnie velem, hogy nem készül még egy utolsó nagy dobásra. Hát készült, és utólag nézve emiatt választhatta a fordított idejű elmesélést. Nagyon-nagyon hatásos és zseniális, ahogy csak úgy kiderül – elsőre azt hittem, rosszul értelmezem a mondatokat, nem az van oda leírva, ami. Briliáns húzás volt ez a végén, ráadásul nem fejti ki hosszan: hagyja, hogy az olvasó döntse el, mi lesz ezután…úgy, hogy korábban már végig vezetett azon, hogy mi lesz ezután. Na, ezt tegye össze az, aki tudja!

Jodi Picoult-nál mindig magasan van a mérce, de összességében ezzel a könyvével is meg tudta ugrani. 

7/10

A könyvet az Athenaeum Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.