Nagyon vártam ezt a könyvet, Madeline Miller előző regénye, az Akhilleusz dala az egyik kedvencem. A Kirké kicsit hullámzóbb, kicsit szeszélyesebb, de fantasztikus az őszintesége, egészen szívbemarkoló. Nehéz könyv, érzelmileg megterhelő, mert a valódi érzelmek megélése nem könnyű. Nekem nagyon mélyre ment, negyven oldal után (igazából az első pár oldal után) már éreztem, hogy bár még csak február van, az év egyik legjobb, legfontosabb könyve ez.

Az Odüsszeiából ismert Kirké varázslónő története rajzolódik újra a regényben, születésétől a száműzetésén keresztül a végső nagy választásig. Héliosz első lánya, aki nem rendelkezik apja isteni hatalmával, sem anyja különleges szépségével, ám van valamije, ami sokkal veszélyesebb: a varázslás képessége. Zeusz száműzi egy lakatlan szigetre, Aiaiéra, ahol amellett, hogy végre rátalál önmagára, olyan mitológiai alakoknak is keresztezi az útját, mint Daidalosz, a Minótaurosz, Médeia és Odüsszeusz. Megismeri a boldogságot, ám a Moirák úgy fonják sorsa fonalát, hogy harcolnia kell, megvédeni, amit a legjobban szeret.

Ilyen az, amikor a klasszika-filológiai tudás és a történetmesélési tehetség találkozik: a mitológia, a régi mesék megtelnek élettel, érzelmekkel, valódisággal. Madeline Miller úgy fonja lágyan és biztos kézzel egybe a különálló történeteket, ahogyan Kirké dolgozik Daidalosz szövőszékén – minden logikus, minden kapcsolódik egymáshoz. Az írónő ráadásul gyönyörűen ír: „Összeszorult a mellkasom, mint amikor a nedves ruhát kifacsarják teregetés előtt.”; „De egy ilyen magányos életben csak ritkán vannak olyan pillanatok, amikor egy másik lélek a miénkhez simul, mint a csillagok, amelyek évente egyszer súrolják a földet.”

Kirké a szigeten kezdi el valójában az életét, fontos a magány, az egyedüllét megélése számára. Hatalmas a karakterfejlődése, a mindenkitől szeretetért kuncsorgó, láthatatlan lány a gyermeke születésével erős, bátor, önfeláldozó nővé válik. Küzd fia szabadságvágya ellen, óvni akarja mindentől, majd mégis képes elengedni, pedig ez az egyik legnehezebb a világon: elengedni azt, akit szeretünk. Az E/1-es narráció miatt végig a bőrében érezzük magunkat, átéljük a döntései súlyát, érezzük belső küzdelmeit.

A regény Odüsszeuszról rajzolt képe nagyon összetett; nem csak Kirké, hanem Pénelopeia és Télemakhosz szemén keresztül is látjuk, megismerjük az érme másik oldalát. A hőst, a kalandort, az egyik legnagyobb görögöt és a kegyetlen, bosszúálló, a végére teljesen paranoiás férfit is – kicsit talán át is esünk a ló túloldalára. Odüsszeuszt a háború nem megtöri, hanem magára talál benne: mindig új felállás, új terv, új elhárítandó csapás. Ő okozza Trója vesztét, ami átrendezi a világot; otthon nem találja magát, hiszen nem maradt számára kihívás. A Kirkétől való elválása egyszerűségében megható, Odüsszeusz „megmutatta a sebeit, és cserébe hagyta, hogy úgy tegyek, mintha nekem nem lennének.”

Talán Télemakhosz a könyvben a legszerethetőbb karakter, nagyon rétegzett, hús-vér szereplő, aki egy hős apa árnyékában nő fel, ennek ellenére (vagy pont ezért) egyenes, bölcs férfi válik belőle. Annyira emberi, amikor Télemakhosz és Kirké beszélget, csak imádni lehet a kettősüket (pl. mikor Télemakhosz hosszasan sorolja, milyen hibák vannak a szigeten, mire Kirké megkérdezi: „– Ez minden?” „– Még nem mértem fel mindent.”). Télemakhosz sztoikus nyugalma és ironikus humora zseniális, lassan, észrevétlenül szeretünk bele (mi is), a stabilitásába, a gondoskodásába, a nyugalmába az istenek viharában.

A regény számtalan kérdést felvet, ezek közül az egyik a valódi én kérdése – vajon mi akarnánk tudni, milyenek vagyunk valójában? Ez Kirké egyik legnagyobb dilemmája is. És ehhez kapcsolódik az isteni erő és a halhatatlanság problémája: elgondolkodtató, hogy ami az emberek számára értékes (például az idő), az istenek számára semmi jelentőséggel nem bír, és valahol ez a regény fő kérdése: megéri-e a halhatatlanság, ha ezáltal minden elveszíti az értékét?

A könyv kiadása (a borító, a kötés, az elején a térkép stb.) gyönyörű, összhangban van a tartalommal. Két nagyszerű félreolvasásom volt közben: „Túrólelkű Odüsszeusz” (Tűrőlelkű), és „Recsegett-ropogott a patkány az ujjaim alatt” (párkány), a kedvenc jelenetem pedig Kirké tengermélyi találkozása Trügónnal, ami egészen filmszerű, akár önálló novella is lehetne. A könyv végét megkönnyeztem, az utolsó, három és fél oldalas fejezet annyira katartikus, hogy olyat csak a legnagyobbak tudnak. Mindig van választásunk, mindig dönthetünk úgy, hogy újrateremtjük a világot. Elképesztő, hatalmas élmény ez a regény. Köszönöm.

10/10

A kötetet a General Press Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.