A női sorstörténetek, különösen háborúba, fegyveres konfliktusba helyezve mindig mélyebb és érzelmesebb nyomot hagynak az olvasóban akkor, ha megírásuk nem szűkül a jó és a rossz párharcára, az erkölcsösség és erkölcstelenség kontrasztjára. Hogy ebből a szempontból jól van-e megírva Kate Quinn regénye, arra muszáj bővebb választ adnom.
Az alapszituáció némileg lányregényes: a II. világháború utáni negyvenes években Európába érkezik egy nagyon gazdag lány, Charlotte (Charlie) a legújabb francia divat szerint öltözött édesanyjával, hogy Svájcban titkos abortuszra költsék értékes dollárjaikat, azonban a lányt sokkal inkább foglalkoztatja a nácik által megszállt Franciaországban eltűnt unokatestvérének sorsa, mint saját "kis problémája". Ám kár lenne itt letenni a könyvet, hiszen a legérdekesebb karakterrel csak eztán találkozunk: egy modortalan, poszttraumás stresszben szenvedő, ex-háborús hős kémnő az, Eve, akinek története előbb váltakozik, majd egybefonódik Charlie-éval.
A regény cselekménye eztán a két világháború eseményei körül forog: a kémként Lille-ben tevékenykedő, szelíd és dadogós Eve Marguerite néven beépül egy kollaboráns francia étterem tulajdonos alkalmazottai közé, hogy felszolgálás közben kihallgathassa a fecsegő német tiszteket. Charlie eltűnt unokatestvére alig 30 évvel később ugyanannak a férfinak a szolgálatába állt. Az ő személyes sorsán keresztül vizsgálhatjuk a megszállás alatt lévő franciák tragédiáját. Egy ételtolvaj szakács hátba lövése, egy ellenállókat bújtató falu teljes kiirtása, még ha csak súrolják is a megszállók bűnlajstromának csúcsát, de érzékletesen villantják fel a zsarnokság és a hatalommal valóvisszaélés gyakorlatát.
Bár a főbb karakterek többsége a képzelet szüleménye, de a háttér nagyon is valós. A mögöttes mondanivaló simulékonyan épül be az ismeretanyagba, melyet az olvasó önkéntelen is magáévá tesz. Azok a nők, akik önként vállalják, hogy a háttérországban tevékenykedve információt (és időnként embert) csempésznek a megszállás közepette, komoly erkölcsi dilemmával néznek szembe: meddig szabad elmenni az információgyűjtés során, hol kezdődik a megbélyegzés, ha az információ megszerzésének legjobb módja a szexualitás bevetése? Bocsánatos bűn-e kollaboránsokkal viszonyba kezdeni, miközben a testben hazafias lélek ül?
Tán első olvasatra bagatell nyafogásnak hatnak e kérdések, de a történelem viharai után nagyon is komolyan vették nemcsak a megszállókkal együttműködők, hanem a németek/nácik és a kollaboránsok szeretőinek megbélyegzését, megbüntetését is. Egyes esetekben nyilvános megszégyenítés, a nők kopaszra borotválása, máskor önbíráskodó akasztások alatt tombolta ki magát az évekig elnyomás alatt élő tömeg, Franciaországban és Hollandiában a helyi ellenállás koordinálta a büntetések kiosztását, nem kímélve a viszonyokból született gyermekeket sem. Így hát azon nők dolga, akik önként vállalták az adatgyűjtést, igencsak nehéz és életveszélyes volt, mind a két világháborúban.
Quinn regénye azonban még egy fontos dolgot tartogat a nyilvánvaló mondanivaló és cselekményvezetés mögött: A XX. század első ötven évét vizsgálja gender-szempontok alapján. Mit tehet meg egy nő 1915-ben? És mit 1947-ben? Mi változik és mi nem a világháborúkkal tarkított fél évszázadnyi idő alatt?
Maga a tény, hogy amíg a férfiak a lövészárkokban és a frontvonalakon harcoltak, több hétköznapi munkát nőknek kellett elvégezni. A nők munkához jutása, tanulási lehetőségei átértékelik a gyermekvállalási szempontokat, ám a változó világ sztenderd erkölcse továbbra is kirekesztéssel sújtja a lányanyákat, mi több, a nemzeti jogrendszerek tiltják a terhesség megszakítását. Tehát elmondható, hogy a világi feladatokban a nők lassan elkezdtek felzárkózni a férfiakhoz, és iktatólányból kitüntetett háborús hősökké válhattak (bár az érdem élethosszig tartó nyugdíjra még nem jogosította fel őket), egyetemre járhattak, autót vezethettek és önállóan rendelkezhettek a pénzük felett, ugyanakkor a randevúzás szabályait nem volt illendő áthágniuk, a pénzükhöz pedig hajadonként csak akkor juthattak hozzá, ha férfi családtag kísérte őket a bankfiókba (netán özvegyekké váltak). A történelem tehát nem honorálta kellőképpen a nők háborús szerepét, és az egyenjogúság pusztán akkor valósult meg, ha veszélyről volt szó.
Itt térnék még ki a regény cselekményébe épített Alice Dubois alakjára, aki valós személyként válik regényhőssé. A tragikus sorsú, de feladatát mesterien ellátó kémnő, az Alice-hálózat feje mélyen megindító elszántsággal veszi fel a harcot az ellenféllel szemben, még a börtönévek alatt is. Halála magát a szerzőt is olyan mélyen érinti, hogy egy nagyon kevés könyvben fellelhető fogással él: szünetet tart a fikciós események sorában, hogy tisztelettel adózzon hősének, mintegy főhajtásként az elvégzett munkáért. Utoljára talán Maurice Druon híres sorozatában, Az elátkozott királyok-széria hatodik kötetében találkoztam ilyen szándékos cselekménymegszakítással, míg a szerző kedvenc szereplője, Robert D'Artois halálát próbálja meg feldolgozni.
Összességében a megjelenített cselekmény hiteles szereplőkre és háttérkutatásra épül, egyedül a konfliktus megoldása, a jelenben összefutó két történetszál tetőpontja nélkülözi a logikát, és valósítja meg az elvárt, de éppen ettől klisés megoldást.
8/10
A kötetet a Maxim Kiadó jóvoltából olvashattam el.
