Az Ink-trilógia első kötete kívül-belül varázslatos, kicsit meghökkentő, elgondolkodtató és bizarr, de nagyon jót tesz az ember lelkének. Ifjúsági regényhez képest kicsit erős a kezdés és az alapsztori (a Saintstone-i szokások és az emberek halálhoz való viszonya), de ha a kezdeti sokkon túllendülünk, egy pörgős, alapvetően jól felépített, izgalmas, fordulatos regényt olvashatunk. Ami ráadásul a felszín alatt olyan fontos témákat jár körül, mint az egyenlőség, a kirekesztés, a megbocsátás, az elfogadás és főképp a szabadság.
A történetet a főszereplő Leora meséli el, következetesen és szépen viszi végig az írónő az E/1-es nézőpontot. Saintstone-ban mindenkire a születése pillanatától kezdve rátetoválják élete legfontosabb eseményeit: léteznek megbecsült jelek az elért sikerekről, eredményekről, de vannak szégyenletes jelek is, amelyek a kudarcokat és hibákat fedik fel. Leora az édesapja halála után döbben rá, hogy az apja testét díszítő jelek között van egy, amely szörnyű titkot őriz. Miközben megpróbálja kideríteni az igazságot, és egyre újabb és újabb dolgokra derül fény, megkérdőjeleződik benne nem csak az őt körülvevő társadalom igazságossága, hanem saját maga ebben a világban játszott szerepe is.
A regény kezdete és ez a lapozgatjuk-apát dolog nekem az elején kicsit morbid és fura volt, de Alice Broadway kifejezetten olvasmányosan ír, a cselekményvezetés érdekes, úgyhogy ha kis libabőrözéssel is, de bele lehet merülni ebbe a világba. A meséknek itt nagyon fontos szerep jut; meghatározzák az emberek mindennapjait, a régi történetek velük élnek, ahogy az őseik a könyvekben. A regény fő történetszálát nagyon klasszul tarkítják ezek a mesék – A nővérek tanulsága nekem, hogy olyan életet éljünk, hogy minél több dolog kerülhessen a bőrünkre; A Szent esetében viszont a megnyúzósdi még mindig meredek volt kicsit, pedig kifejezetten szeretem a bizarr dolgokat. A szeretők volt talán a kedvencem, olyan, mint egy viking saga… testrészek szétszórva, véres, erőszakos, a király legintimebb részét harapja le a szörny (ezt csak imádni lehet), az Az alvó hercegnő pedig egy Csipkerózsika-parafrázis, aminek a végeátírása, a történet továbbgondolása zseniális.
A regény fülszövegét átgondolnám; túl informatív, az első kb. 150 oldal történéseit lelövi, az első titok (a kapcsolat Oscar és Leora apja között) pedig az olvasó számára így egyáltalán nem izgalmas. Leora elég prototipikus, sokszor látott tizenhat éves antiszoc főszereplő, valami miatt mégis érdekes, és az ereje valószínűleg a stílusban és az írásmódban keresendő. Hoz rossz döntéseket, tele van kétségekkel, és nem feltétlenül a legbátrabb és leggerincesebb módon oldja meg a kényes helyzeteket, de folyamatosan fejlődik. Az első tetoválása, amikor lélektől lélekig árad a fájdalom közte és az általa tetovált nő között, könnyekig megható.
Leora identitása, önmaga értelmezése majd újraértelmezése az egyik fő szál („Ez a nő én vagyok. Én pedig ő. Pontosan ugyanúgy nézek ki, mint a Fehér Boszorkány.”), de a mellékszereplők is élettel teliek, érdekesek, motiváltak (Obel, Mel, Jack Minow és főleg Verity). A megkérdőjelezés, a hit megingása allegória a felnőtté váláshoz, a saját identitás kialakításához: megfejteni, kik is vagyunk, leválni a szülőkről, saját döntéseket hozni és kiállni azért, amiben hiszünk.
A könyv legfontosabb gondolata a jó és rossz, az igazság kérdésköre, hogy mitől is lesz valaki jó ember: „Lehet, hogy nem is ismerhetsz meg igazán valakit pusztán abból, hogy elolvasod a könyvét. Nem tudhatod, milyen is volt valójában.” A vége ráadásul olyan pörgős, hogy nem lehet letenni (főleg a lélekbíráló ceremónia után), velem például ezer éve nem történt ilyen, de most előrelapoztam. Leora libikókája a két oldal között nem teljesen érthető, ami kicsit ront az élményen. Így is borzongató a regény vége, de mintha nem lenne megfelelően előkészítve, felépítve, nem tartanak egy irányba Leora gondolatai, nem világos, hogy mi alapján hozza meg végül a döntését, és mi vele a célja. Úgyhogy várjuk a folytatást, mert egy nagyon bátor lépéssel lett vége a könyvnek, ami borít mindent. Egyedi olvasmányélmény, ami sokáig motoszkál még az ember fejében. „– Ugye tudod, mi a fekete és a fehér igazi alternatívája?”
9/10
A kötetet a Maxim Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
