Kazuo Ishiguróval továbbra sem vagyunk barátok. Régebben olvastam már tőle a Ne engedj el…-t, de nem tetszett különösebben, viszont a 2017-es Nobel-díj után úgy gondoltam, adok neki még egy esélyt. Hát, nekem ez annyira unalmas volt, hogy két másik könyvet elolvastam, amíg ezt gyűrtem, egyszerűen nagyon nem az én világom. Pedig a könyv tagadhatatlanul szépen van megírva, csak nekem borzalmasan lassú folyású; és nem csak hogy kívül nem történik semmi, belül sem nagyon.
A történet 1948 őszén kezdődik, amikor a japánok a második világháborús vereség után a restaurációval és azzal foglalkoznak, hogy csak a jövő felé tekintsenek. A főszereplő Ono Maszudzsi egykor ünnepelt festő volt, nyugdíjasként azonban leginkább lányainak és unokájának szenteli idejét. Az események úgy hozzák, hogy kénytelen felidézni és szembenézni a múlttal, újraértékelni művészi és emberi döntéseit, és vállalni önmaga és mások előtt is azok következményeit.
Az eredetileg 1986-ban megjelent könyv borítója csodaszép, az új kiadás igényes és esztétikus, jó kézbe venni. A borítón szerepel, hogy „Ízig-vérig japán történet egy tradicionális társadalomról, ahol a hírnév és a tisztesség mindennél előbbre való.” Ennél jobban nehezen lehetne összefoglalni a regény fő csapásirányát; a felszín a legfontosabb, a tekintély, a jó hír áll mindenek felett, a társadalmi megbecsülés – nagyon más kultúra, más világ ez, mint a miénk.
Érdekes bepillantani a japán mindennapokba; az elrendezett házasság intézményébe, a házassági tárgyalások menetébe (az egyik fő történetszál Noriko házassága, de azt sem látjuk egészében). A családi együttlétek alatt Ono minden nőt egy kalap alá vesz („Ti, nők ezt talán nem értitek (…).”; „Bennetek, nőkben, sokszor nincs elég együttérzés, ha egy fiú büszkeségéről van szó.”), emellett végtelenül unalmas és felszínes udvariaskodás folyik még a „szócsatáknál” is, valódi konfliktusok maximum a felszín alatt vannak. A beszélgetések során senki nem mondja ki, amire gondol, célozgatások, utalgatások vannak, ki kell találni egymás gondolatait.
Az E/1-es narráció nem sokat segít az események pörgősségén; Ono nagyon ráér, elmélkedik, próbálja elhelyezni magát és múltbéli szerepét a jelenben. „Én nem tartozom azok közé, akik nem merik beismerni a korábbi pályafutásuk során elkövetett hibákat.” Ez azonban sem a körülötte lévőket, sem az olvasót (engem legalábbis) nem különösebben érdekli, és itt a fő csavar a történetben: mi van akkor, amikor a környezet, sőt, mindenki továbblépett már, az ember viszont a saját lelkiismerete miatt nem tud, csak forog a saját tengelye körül körbe-körbe. A Szecukóval való beszélgetése után kezdünk sajnálattal tekinteni Onóra: mint valami Don Quijote, csak nem szélmalommal, hanem régi festményekkel harcol.
A másik kiemelkedő érzelmi pontja a regénynek a gyermek Ono konfliktusa az apjával, mikor az megtudja, hogy festő akar lenni – a feszültség előtte hátborzongató, és innentől végigkíséri a regényt az égett szag, az égetés szimbolikája. Megjelenik az előítéletek, társadalmi beidegződések szerepe, a hűség kérdése a festőmesterek és -iskolák esetében, a becsület szerepe. Fontos a társadalmi felelősségvállalás kérdése is, illetve hogy mit tud tenni a művész, a művészet a társadalomért. A „lebegő világ” az „élvezetek, a mulatságok és az italozás éjszakai világa”, amely a festmények hátterét képezte Mori-szan villájában, mert „(…) a legjobb dolgok egyetlen éjszakából állnak, s reggelre elenyésznek”. Egy festő azonban tekinthet ennél messzebbre is: „Nem szükséges, hogy a művészek örökösen egy dekadens, zárt világgal foglalkozzanak. A lelkiismeretem, Szenszei, azt súgja, hogy nem maradhatok örökké a lebegő világ művésze.”
És itt jelenik meg a bátorság: kiállni azért, amiben hiszünk, kockázatot vállalni, a hitünk szerint cselekedni hétköznapi emberként is. Csak „(…) amikor vége lett a háborúnak, a dolgok nagyon megváltoztak.” Az üzenet pedig a regény végén megjelenik kimondva is; Ono mellett egyszerűen elment az élet. „Amikor az olyanok, mint maga meg én, Ono, visszatekintenek az életükre, és látják, milyen hibákat követtek el… ez már rajtunk kívül senkit sem érdekel.” Az egyetlen, ami maradt, az elfogadás: megbékélni a múltbeli tetteinkkel és megbékélni önmagunkkal.
7/10
A kötetet az Európa Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
