Ez egy mese. Igazi mese, ahol a rosszak nagyon rosszak, a jók nagyon jók, nincsenek kérdések, dilemmák, szürkezóna, van viszont csoda és varázslat. Néhol naiv és közhelyes, annyira, hogy a szemünket forgatjuk, máshol viszont szívet melengető. Mese, és ha így olvassuk, kedves, és helyenként egészen csodaszép.
Karolina egy játék baba, akit a jó szél a patkányok által megszállt Babaországból Krakkóba, Cyryl Brzezick babakészítő mesterhez sodor a második világháború kezdetekor. Ahogy a német megszállás és a zsidók deportálása mélyül, a babakészítő varázserejére egyre nagyobb szükség lesz. Karolina támogatásával talán nem csak barátainak, hanem másoknak is segíthet, hogy felül kerekedjenek az embertelenségen.
A borító meseszép, a könyv olvastatja magát, a fejezetcímek ötletesek és találóak, az egész kiadvány nagyon esztétikus. Egymást váltogatva tudunk meg egyre többet a Babaországban zajló háborúról és a Lengyelországot érintő eseményekről, miközben megismerjük Karolina múltbéli babaországi mindennapjait és a babakészítő életét. Karolina azzal a céllal érkezik a babakészítőhöz, hogy segítséget találjon népének megmentésében, ezt a szálat viszont valahol útközben elhagyjuk, a zsidók gettóba zárásától pedig az életben maradás lesz a fő cél.
A regény egyik legfontosabb gondolata, hogy „Minél többször mesélik el az emberek a történetet, annál élénkebb lesz.” A tanúságtétel, a történetek elmesélése és megőrzése talán az egyik legfontosabb feladat a holokauszt kapcsán. A németek itt bazi elnagyoltak, sztereotipak és démonizáltak („trollok”) teljesen egyoldalú a háború és a megszállás bemutatása, mintha csak egy népmesében járnánk, annak viszont kedves, egyenes, nem túl bonyolult, nem ad sokat, de a szándék legalább jó. A történet kiszámítható (egeres jelenet, Fritz múltja stb.), és nem hiszem, hogy van olyan, akinek az egérgyógyításról nem a Halálsoron jutna eszébe, de azért van itt egy csavar, ami klassz és ötletes.
Tele van a könyv lengyel mondákkal, folklórral (Lakanica, Jánošík); mesebeli segítők (Dogoda) veszik körül Karolinát és Cyrylt. „Nagyon komor és unalmas lehet, ha az ember egész életében nem hisz sem a csodában, sem semmi csodálatosban.” Megjelenik a döntés nehézsége és helyessége (feliratkozni a külhoni németek listájára), mikor az ember a meggyőződése ellenére, önmagával meghasonulva erőszakot tesz a lelkén a cél érdekében, mert „Az emberek is valóságos labirintussá váltak.”
Néhol baromi szájbarágós a könyv üzenete, a gyermeki, tiszta lélek megőrzése, a csodákban, varázslatban való hit, a szeretet ereje, az embernek maradás minden helyzetben, főleg úgy, hogy valljuk be őszintén, Cyryl azért annyira nem erőlteti meg magát. Emellett egyik karakterért sem izgultam különösebben (Rena kedves, de nem éreztem egy pillanatig sem, hogy veszélyben lenne), és nem volt annyira megható sem (pedig vannak itt kegyetlen véget ért emberi sorsok). Brandt baltával hasogatott gonosza még így is érdekesebb volt, mint a többi klisés szereplő, esküszöm, egy idő után azért szurkoltam, hogy minél több időt töltsünk vele, mert sokkal jobban érdekelt a személyisége, a motivációi, mint a többiek sorsa. De megmaradt ő is elnagyolt, több helyen logikátlan vázlatnak.
A regény vége keserédes happy end (finoman szólva egyszerű a patkányháború lezárása…), ráadásul elég hatásvadász is, például az utolsó (!) mondatban elhangzik a könyv címe, ami még filmek esetében is eléggé megbocsáthatatlan. A történet maga elképesztően ötletes, csak a megvalósítás döcög picit – tiszta, naiv, steril könyv azoknak, akik szeretik, ha valami fekete vagy fehér (oké, hogy ifjúsági regény, de azért na). Vannak viszont igen szép, találó képei, hasonlatai, metaforái („(…) az asszony (…) ráncai mintha térképet rajzoltak volna ki azokról a helyekről, ahol járt.”), R. M. Romero pedig alapvetően szépen és gördülékenyen ír, aminek egy kedves, különleges, szívmelengető mese lett a végeredménye.
8/10
A kötetet a Maxim Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
