Eimear McBride-ról még nem sokat lehet hallani, ami egyelőre egyáltalán nem baj, mert így váratlanul törhet ki az ismeretlenségből, hogy letaglózza az olvasóját. Érdekes könyv a Kisbohémek, nem egy tucatdarab, az idei olvasmánylistám legkülönlegesebb darabja.

Nem is tudom, mikor voltak ennyire vegyes érzéseim egy könyvvel kapcsolatban. Mert miről is van szó? Egy érdekes, nem mindennapi stílusról, ami vagy nagyon betalál valakinél, vagy nagyon nem, valamint egy történetről, amit ugyan nem bonyolult összefoglalni, de vagy bejön, vagy nem. Na, innen nehéz nyerni egy könyvkritikában!

Én itt kezdődök. Autók tovább. Alaplé, fénytöréssel. Feltárul a város háta. Itt lenni, mert itt csíp az élet, itt kezdődök.

Ha a történet és a stílus között kellene választanom, akkor mindenképp az utóbbira tenném le a voksom. Egészen különleges, olyan, amilyennel még nem találkoztam regényben, csak egy-két verseskötetben, esetleg még Jack Keruac-nak az Úton eredeti változatát tudnám hozni példának. Példának ott is a fenti idézet, így kezdődik a regény. Az első pár oldal nagyon furcsa volt, hirtelen megijedtem, ahogy folyton vissza kellett olvasnom a sorokat, hogy kibogozzam a lényeget. Szerencsére miután elfogadtam, hogy ezt a könyvet csak teljes nyugiban érdemes olvasni, nem volt megállás. Kell egy kis idő, mire rááll az ember agya az E/1-es szemszögű, jelen idejű, szabad vers jellegű szövegre, de megéri. Fárasztó volt olvasni, de itt ezt nem tartom negatívumnak, mert meg van benne a kihívás. Tetszett a különlegessége, a ritmusa. Mert van benne ritmus, hiába keverednek a gondolatfolyamok, cselekvések, asszociációk, hiába borul fel sokszor a helyes mondatszerkezet, vagy sortörés. Lehet, hogy a gimis magyartanárom agyonhúzgálná a piros tollával, de hát valahol itt kezdődik a különleges kortárs szépirodalom. A szabad vers jelleggel inkább a meghatározhatatlanságra utalok, nem arra, hogy a szöveg költői lenne, mert teljesen hétköznapi, kendőzetlen a megfogalmazás, sokszor egyszavas mondatokkal megspékelve. Ez nem egy klisé-Coelho, kevés az önmagában értelmet jelentő mondat, inkább egész bekezdésekről van szó a Kisbohémek esetében, nem egy könnyen idézhető darab.

Ezek után mi a helyzet a történettel? Egy évet ölel fel és a 90-es évek Londonjában játszódik: Az ártatlan, vidéki ír lány Londonba költözik, hogy színiiskolába járjon és sikeres színésznő legyen. Igyekszik legyűrni a belé nevelt félszegséget és egy görbe este beszédbe elegyedik a kocsmában mellette olvasgató férfival. A férfiról hamar kiderül, hogy ő is színész és lepukkant albérleti szobája ellenére elég híres is. Viharos kapcsolatba bonyolódnak, amit a nagy korkülönbség (20 év a férfi javára), vágyak és különféle akadályok tarkítanak.

Ennyi alapján lehetne akár romantikus chick lit könyv is a Kisbohémek, de a lehető legmesszebb van tőle, humort nem érdemes benne keresgélni, nem könnyít könnyed szórakoztatással az olvasó lelkén az írónő. Akivel egyébként több közös vonást tudhat magáénak a főhősnő, úgyhogy könnyen lehet, hogy részben önéletrajzi ihletésű a történet. Dráma ez, némi romantikával, de nem a cukormázas fajtából.

Sajnos az maradt meg bennem a könyv befejezése után, hogy kár volt ezt a különleges stílust erre a történetre pazarolni. Vagy egész pontosan a befejezésre, mert az elején, ahogy kibogoztam a történéseket, nagyon megtetszett minden, a lány is, a férfi is, és ez minden gond nélkül kitartott a könyv közepéig. Aranyos volt, ahogy csetlenek-botlanak egymás körül, olyan igazinak érződött a kapcsolatuk, logikusak voltak a problémák és a fordulatok körülöttük. Ezután a férfi élete kap egy hosszabb visszaemlékezést, amiben a drogtól a családon belüli erőszakig van minden és megdöbbentő, hogy egy ilyen sötétség meg tud bújni a pasztellrózsaszín borító mögött. Bár tényleg elég hosszú ez a rész (ha jól rémlik 50+ oldal), de nagyon jelentős a karakterek szempontjából. A történet második fele és a befejezés viszont már nem tetszett, rossz volt olvasni is, ahogy egyre több hibás döntést hoznak a szereplők. Hiába lehet érteni az egésznek a szimbolikáját – kifordulás önmagunkból egy másik személy miatt – hiteltelenné váltak a karakterek. Sajnálom, mert nagyon szurkoltam nekik, de a végén már inkább úgy voltam vele, hogy megérdemlik egymást, szánalmas, amiket leműveltek, szóval egyék meg, amit főztek. Viszont azt belátom, hogy ebből a szempontból részben bennem is van hiba, mert az ilyen sztorik sosem álltak közel hozzám, nem csoda, hogy elvesztettem az érdeklődésem. Másnak viszont simán lehet ez egy örök olvasmányélmény, egy sorsfordító könyv, ami megragad és nem ereszt.

Ami még érdekesség lehet, hogy a helyszín, London szinte harmadik főszereplőnek tekinthető. Főleg Camden ragadott meg, de a többi városrész is felbukkan, meg utcák, terek, metróállomások, szagok és fények, autók és emberek. Olvasva néha már sok volt, ahogy a lány kommentálja, merre járnak éppen, merre fordulnak, de visszatekintve nagyon megmaradt bennem a jóféle hangulat, amit mindig árasztottak ezek a jelenetek. Ha nem is járt, lakott ott sosem, de nyilván ezernyi könyvből és filmből ismerheti bárki Londont, az írónő pedig képes volt itt egy újabbat, csábítót megmutatni.

Még egy utolsó gondolat: ha feltűnt, hogy a fentiek során sosem írtam személyneveket, az nem véletlen, ugyanis az írónő sem használ, az utolsó száz oldalban derül csak ki a lány és a férfi neve, az is csak úgy mellékesen, becenévként. A többiek pedig Társnő, Lakótárs, Házinéni, stb. végig. Ez az egyetlen dolog, amit nehezen fogadtam el, egyszerűen hiányoztak a nevek.

Összességében maradandó olvasmányélmény marad a Kisbohémek, mert az összes visszássága ellenére ez egy élmény volt számomra, kétségtelenül.

A könyvet az Athenaeum Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.