Ha csupán pár szóval kellene jellemeznem J. G. Ballard Toronyházát, akkor az őrült, ésszerűtlen és céltalan jelzők jutnak eszembe. Bár ennél jóval többről van itt szó, de hogy ezt a könyv erősségeként, vagy épp a gyengeségeként fogja bekategorizálni, azt már az olvasó felelősségére bízom. 

Az alapszituáció a következő: Dr. Robert Laing orvos beköltözik egy luxusnak számító, 40 emeletes, újonnan épült toronyházba, ahol hamar a közösségi élet egyik jelentős figurájává válik. A toronyházban változatos státusú, társadalmi helyzetű emberek élnek (már ezért sem értem a ház luxus-voltát), akik idővel egyfajta vertikális hierarchiába rendezték saját társadalmukat, a gondok pedig éppen ebből adódnak. Egészen addig, amíg csak a fentről származó, szemétledobót eldugító pelenkákról, vagy úszómedencébe pisilő gyerekekről van szó, semmi gond nincs, ezek akár valós problémái is lehetnének egy társasháznak. De egy áramszünet alkalmával az indulatok elszabadulnak, a brutalitás elviselését szabályozó ingerküszöb pedig megemelkedik. Előbb egy vízbe fojtott kutya, aztán egy erkélyről leugró ember... Maga a történet ezen a ponton válik érthetetlenné és feldolgozhatatlanná. Csakhogy ezt a sokkot sajnos nem a krimi, pszicho-thriller vagy a valójában nem létező science-fiction vonal miatt éljük meg, hanem azért, mert a sztori még saját törvényei között sem működik, nem vezet sehová, legalább akkor anarchia, mint a mikrovilág, amelyet elmesél. 

A szövegnek sajnos nincs egyértelmű íve. Egy olyan képsorral nyit, ami már a káosz után, de még nem a várható (vagy legalábbis elvárt, óhajtott) megoldás derekén történik: egy férfi épp megrágja a sült kutyahús maradékát. Eztán visszaugrunk a jelenbe, és végigkövethetjük azokat a teljesen logikátlan, mi több, hihetetlen eseményeket, amelyek elvezetnek ebbe a bizarr jelenetbe. Az alsó és felső emeletek háborúja lehetne akár egy jó társadalmi ábrázolása is a kapitalista rendszerben megnyilvánuló alá-, vagy fölérendeltségi viszonynak, a barbár rombolás, a gyilkosságig is elmenő brutalitás, az alkoholfüggőség és a háziállatok elfogyasztása pedig egyfajta fordított evolúció, amelyben a modern, kifinomult emberből visszafejlődő ősállati ösztönlény marad meg csupán, elrettentő csökevénynek. Igen ám, csakhogy ezek a remek lehetőségek ebben a regényben és környezetben nem működnek! Az, hogy a külső világ nem avatkozik be a toronyházban zajló eseményekbe legalább olyannyira hihetetlen, mint hogy a még józan, vagy legalábbis a veszélyt érzékelő lakók nem hagyják el a házat, hanem önkéntesen lesznek részei ennek a perverz valóság shownak. Nincs kimondott motiváció a regényben arra nézve, hogy ez a két lehetséges opció tiltott lenne. Ha van is valamiféle tanulság, akkor az annyi, hogy a hatalom megdöntése nem feltétlenül eredményez jobb működést, szabályok vagy szabályozás nélkül az anarchia viszont garantált. 

Bár a könyv a 2015-ös filmadaptációt is felhasználja külső megjelenésében, a mostani kiadás okai számomra nem egyértelműek. Aki látta a három évvel ezelőtti filmet, annak igen erős prekoncepciói lesznek, ez pedig sok esetben katarzishiánnyal végződik. Bár katarzist én olvasás közben sem tudtam felfedezni ebben az eredetileg 1975-ben megjelent regényben, aminek magyarra fordítása vagy nagyon elkésett, vagy teljesen aktualitását vesztette, hiszen a szöveg felett meglehetősen eljárt már az idő. Sajnos ezt én most nem tudtam élvezni. 

A kötetet a Metropolis Media kiadó jóvoltából olvashattam el.