A filmet a Jameson CineFesten volt lehetőségem megtekinteni
A nyugati, európai filmes körökből egyre inkább kezdenek kikopni a klasszikus családi drámák, viszont ahol igazán nagy hagyománya van ennek, ott most is virágzik a műfaj. Japánról van természetesen szó, ahol már az '50-es évektől kezdve jobbnál jobb címekkel ajándékoztak meg minket az olyan rendezők, mint Akira Kurosawa vagy Yasujirō Ozu. Habár Hirokazu Koreedát nem is tartja a közvélemény akkora formátumú alkotónak, mint a 2 előbb említett nevet, az előző 3 évtizedben műveivel már ő is számtalan elismerésben részesült és nem történt ez másképp az idei cannes-i filmfesztiválon sem, ahol legújabb moziját, a Bolti Tolvajokat díjazták egy Arany Pálmával. És persze, az '50-es évek óta rengeteg minden változott, de a film megtartja a nagy elődök stílusát családi dráma tekintetében, hiszen egy ízig-vérig realista, minimalista műről beszélünk, amely a szűkszavú történetét lassú, kényelmes tempóra szabja, mégsem unatkozunk egy percig sem.
Akárcsak korábban az Élni vagy a Tokiói történet, úgy Koreeda új darabja is a saját idejének fővárosába helyezi el a cselekményét, ami így aztán kiválóan tud reflektálni az aktuális viszonyokra. Ugyanakkor a Bolti tolvajok csavar egyet a koncepción, hiszen aligha beszélhetünk egy hagyományos család-modellről: Osamu és felesége, Nobuyo szegénységben tengetik mindennapjaikat, mert bár mindkettőjüknek akadnak időszakos munkáik, lényegében mégis csak a nagymama nyugdíjára kell hagyatkozniuk, ami szintén nem egy nagy összeg. Ennek következtében Osamu fiával járja a várost, akivel piti rablásokat hajtanak végre különböző élelmiszer boltokban. Az egyik ilyen akció után, hazafelé sétálva az utcán találnak rá egy Yuri nevű kislányra, akit a hajléktalanság veszélyei miatt hazavisznek magukhoz. Majd amikor később meglátják, hogy Yuri valódi otthonában milyen körülmények várhatnak rá, inkább úgy döntenek, hogy véglegesen befogadják a gyermeket, ám az eltűnt személy iránta nyomozás sem várat sokat magára.
Ezek alapján a Bolti tolvajok akár egy sablonosabb mederbe is bele léphetne, amelyben a rendőrségi nyomozásra és a bújkáló család hétköznapjaira terelődik a hangsúly, de szerencsére nem így lett. Koreeda nézőpontjában ugyanis nem az elkövetett büntett kap főszerepet, de még csak nem is a nehéz megélhetés, hanem az a központi kérdés, hogy vajon mi köti össze az embereket - mitől lesz család egy család? Mi adja az összetartozás alapját: a vér szerinti rokonság vagy valami egészen más dolog? Yurit és a többieket bár nem kapcsolja egymáshoz rokonsági kötelék, csupán a képsorokat látva mégsem lenne afelől kérdésünk, hogy egy valódi családot látunk a vásznon. Osamuék szinte minden olyan jeggyel rendelkeznek, amelyek egy tradícionális családra emlékeztetnek a testvéri versengéstől kezdve a "munkamegoisztásig", de a legfontosabb, hogy mindenki ott van a másikért a bajban, és emiatt egy különösen szeretetteljes légkör lengi be a filmkockákat.
Természetesen végig ott motoszkál az ember fejében, hogy bűnözők és nélkülözők mindennapjait követjük, amire a mozi rendre emlékeztet is minket különbféle apróságokkal. Csakhogy ezeket az apróságokat többnyire remekül elfedi az 'örüljünk annak, amink van' és a pozitív jövőbe tekintő szemlélet, de olyannyira, hogy a figyelmünk teljesen elterelődik a valóságról egészen addig, ameddig annak súlya agyon nem nyom minket. A Bolti tolvajok több hangulati síkkal is dolgozik, Koreeada pedig figyelmeztetés nélkül dob át minket az egyik állapotból a másikba - ideig-óráig egy teljesen kellemes mederben csordogál a cselekmény, amikor is a főhőseink még akkor is épp bőrrel megúsznak mindent, ha le is buknak az eladók előtt, majd egy huszárvágással azzal szembesülünk, hogy minden a lehető legrosszabbra fordul. A családi dráma hirtelen egy kőkemény morális dilemmába csap át, melynek keretében a tetteseket kezdjük el sajnálni és a jóravaló renderők felé fordulunk megvetően.
Az erős emócionális töltet miatt mi, nézők ugyan fel tudjuk menteni Osamuékat egy pillanat alatt, de a film azért is annyira húsbavágó, mert ezt nem teszi meg. Sőt, a lehető legkeményebb büntetést szabja ki rájuk: teljesen szétszakítja a családot annyi fele, amennyire csak tudja és még azt is végig kell néznünk, ahogy az az összetartó szív megszakad, amiről a családfő beszélt korábban, ilyenkor pedig még az alapvetően szűkszavú mozinak még a melodramatikusabb megoldások is jól állnak. A hatás nem marad el.
Összességében, a Bolti tolvajok nagyszerűségét egy kicsit nehéz megfogni, ám annél is könyebb elmenni mellette: nem csinál gyakorlatilag semmi újat, és a legtöbb húzása között sincsen semmi formabontó, de még azt sem lehet mondani, hogy nem lehetett volna még csiszolni a produkción. Ugyanakkor olyan emberségességről tesz tanubizonyságot, és karaktereit is annyira szimpatikusra formálja, ami ritkaság számba megy manapság. Habár túlzás lenne azt állítani, hogy a történet csúcspontjain szem nem marad szárazon, a Shibata család felemelkedése és bukása biztosan mély nyomokat hagy bennünk, köszönhetően annak a szokatlanul nagy erejű érzékenységnek, amellyel a rosszabb sorsú hétköznapok is meg vannak festve. Nem mondom, lehetett volna feszesebb, olykor színesebb vagy hangosabb, de valahol épp az egyszerű eszközökkel elmesélt komplexitása miatt lehet szeretni a leginkább Koreeda díjnyertes moziját.
7.5/10
