Az Akira Kurosawa név hallatán a filmkedvelőknek általában A hét szamuráj ugrik be. A mára már klasszikussá vált mű megjelenése előtt egy évvel a japán mester egy nem kevésbé minőségi filmet rendezett, az Ikiru-t. Kurosawa filmjével kritizálja az aktuális japán politikai helyzetet, cinikusan bemutatja a hivatalokban dolgozó munkásokat, viszont érzékelteti, hogy ha ritkán is, de egy fecske is csinálhat tavaszt.

    Kanji Watanabe élete semmivel sem különbözik a többi hatvanas éveiben járó irodakukac életétől. Unott, mogorva, munkáját már rég nem veszi komolyan. Lassan, de biztosan készül a halálra. A halál közelebb van hozzá, mint gondolná, kiderül, hogy gyomorrákja van, legjobb esetben is maximum egy évet élhet.

    Kurosawa filmje lassan már nyugdíjas korba lép, de mégsem mondható idejemúltnak, mivel olyan emberi problémákat boncolgat, amelyek mindig aktuálisak. Mindegy, hogy a helyszín Japán, az Egyesült Államok vagy, akár Magyarország. Mindenütt előfordul, hogy egy ember ledolgozza életét, egy olyan helyen, ahol a képmutatás dominál, ahol az az érzése, hogy mindenki azért dolgozik, hogy a másik életét megnehezítse. A főhős először szinte irritál, zavaró, hogy ennyire feladta, ennyire elakarja dobni az életét. Aztán, amikor tudatosul benne, hogy percei meg vannak számlálva, pánikba esik, ez teljesen megszokott reakció. Először teljesen letargikus állapotba kerül, sajnálja és sajnáltatja magát. Később rádöbben, hogy szinte semmit sem csinált életében, semmi olyant, amire gyermeke büszke lehet vagy, aminek következtében az emberek emlékezhetnének rá. Élni akar, olyan tapasztalatokat szerezni, amik kimaradtak életéből. Észreveszi mi az igazán fontos. Megtanul örülni a legapróbb dolgoknak is. És van még ereje, képes élni, összeszorított fogakkal megy előre, senkinek sem mondja el, hogy hamarosan az ő ideje lejár. Inkább küzd, hajt, hogy másoknak kicsit jobbá tegye az életét. Persze ennek is két oldala van. Legfőképp magáért teszi mindezt, azért, hogy lelke megnyugodhasson. Az, hogy ezzel emberek életét teszi könnyebbé csak egyfajta plusz, ami jó, hogy van, de elsődlegesen magának szeretne bizonyítani, mert tudja, hogy ezzel a belső harmóniája is visszatér. Ezek mind-mind teljesen szokványos, “hétköznapi” emberi reakciók. Kurosawa azonban képes mindezt úgy tálalni, hogy az embernek ne legyen olyan érzése, hogy egy rakás giccset kapott. Nagyon figyel a részletekre, apró kis dolgokkal “operál”.

        Két dolog van, ami a jelenkor nézőjét megrémisztheti. Az egyik a film hossza. Nem mindenkinek egyszerű feladat végigülni egy két óra huszonhárom perc hosszú filmet, ráadásul úgy, hogy nincs akció, semmilyen hős nem menti meg a világot, sőt még vér sem folyik. Viszont, aki ennek képes azonosulni a filmmel, az nem mindennapi élményben részesül. A másik dolog, ami gondot jelenthet az a történetvezetés lassúsága. Ez is olyan dolog, hogy ha megfogja a nézőt a hangulat, mondanivaló, akkor nem érzi ezt a lassúságot. Viszont, ha nem szippantja magába, akkor hajlamos nagyon unni az egészet. Éppen ezért amondó vagyok, hogy ezt a filmet tiszta fejjel, egy nyugodt pillanatba érdemes megnézi. Nem biztos, hogy nyerő taktika egy Alkonyat és egy Harry Potter rész közé besűríteni (mindezt mondom úgy, hogy nem ítélkezek egyik, előbb említett film felett sem).

    Ami számomra negatívum volt az az, hogy helyenként túl lett magyarázva egy-egy jelenet. Lehet ez a japán és az európai kultúra közti különbségnek is betudható. Lehetséges, hogy egy japán ember habitusához közelebb áll ez a fajta szemléltetés. Számomra viszont ez helyenként kicsit túl sok volt. Tipikusan az az eset, amikor néha egy-egy kimondatlan szónak, mondatnak nagyobb a hatása, mint egy kimondottnak.  Itt jöhet képbe a film kora is (ezzel kicsi ellentmondok magamnak), biztos vagyok benne, hogy ilyen probléma nem merült fel a nézőkben a ’60-as, ’70-es években.

     Akira Kurosawa legtöbb filmjével nagyon magasra tette a mércét. Véleményem szerint az Ikiru nem a legjobb műve a japán mesternek, példának okáért nekem a Dersu Uzala jobban tetszett. Viszont az Ikuru-ban is megvan minden, amiért Kurosawáért rajongani lehet. Egyszerű történetet képes a legegyszerűbb módon tálalni. Vonzó lehetne talán belecsempészni egy-két hatásvadász jelenetet, ami az amerikai piacon fogyaszthatóbbá tenné a filmet, de Kurosawa köszöni szépen, nem kér ebből. Nem bonyolítja túl az olyan dolgokat, amelyeket értelmetlen túlkomplikálni. Egy egyszerű emberről készít egy egyszerű filmet, aminek az egyszerűsége adja a szépségét és a varázsát.

8/10.