Alig három éve történt meg, hogy egy fiatal lány nem tudott tovább várni a háború végére (amely még napjainkban is tart), ezért sok más társához, barátok és ismerősök példáját követve nekivágott egy veszélyekkel és csapdákkal teli menekülőútnak. 2015 nyarán több tízezren vonultak végig ugyanezen az útvonalon, hogy a háborús Szíriából a biztonságos Európai Unióba jussanak. Juszra Márdini története csak egy a sok ezer közül, de mégis egyedülálló: ha nincs az akkor alig 17 éves lány, több, mint két tucat ember fullad az Égei-tengerbe. Bár Juszra nem egyedül, hanem Sara nevű nővérével együtt úszott a vízben, és tolta a csónakot Törökországból a biztonságosnak ítélt Görögország felé, története itt még nem ér véget, sőt, valójában csak itt kezdődik el igazán. 

A legfontosabb dolog, amire Márdini visszaemlékezése rávilágít, az a bennünk, európaiakban élő tévhit az ázsiai muszlim országokkal kapcsolatban. Valamiféle sivatagból kiemelkedett, fejletlen államoknak képzeljük őket, ahová a civilizációs technológiák nem, vagy késve találnak utat. Nos, ez nem igaz. Juszra sokat beszél a gyerekkoráról, ami nem különbözik túl sokban egy átlagos európai vagy amerikai gyerek hétköznapjaitól: reggel vagy az anyukája viszi iskolába, vagy iskolabusszal érkezik, tanulás után azonnal edzésre megy, hiszen már egészen fiatalkora óta tudja, hogy profi úszóversenyző akar lenni. Ebben támogatja, sőt, ösztönzi saját édesapja is, aki egyben az edzője. Juszra kamaszkora szintén úgy telik, mint egy átlagos tinié: nővérével bulizni járnak, kifestik és kicsinosítják magukat. Okostelefont használnak, új és divatos ruhákban járnak, egyetemre készülnek. Éppen csak mindezt beárnyékolja egy nagy, fekete madár, amit úgy hívnak: háború. 

Amikor egy tankkal nézel farkasszemet a saját utcátokban, amikor a házatokat minden emlékkel együtt porig rombolják, amikor a medencébe, edzés közben a mennyezetet átszakítva becsapódik egy fel nem robbant bomba, te mit tennél? Ezt a kérdést érdemes feltennie magában mindenkinek, aki a mai napig szállingózó tévhitek miatt a modern kori migráció résztvevőit bajkeverőknek, rossz embereknek tartja. Juszra és Sara, valamint unokatestvéreik és barátaik együtt keltek útra, titkos facebook csoportokban tájékozódtak az útról a már megérkezettek információi alapján, a viszontagságok közepette hátrahagyták még a ruháikat, cipőiket is, ha a helyzet úgy kívánta, pénzt pedig Jordániában élő édesapjuktól keresztül szereztek az útra. Ez az élettörténet arról szól, hogyan képes túlélni három hétnyi menekülést, és további, több hónapnyi integrálódást egy fiatal lány, akinek ugyanazok a vágyai, akárcsak bárki más kortársának, és ugyanannyi joga van boldognak lenni, mint bármely más embernek. 

A könyvben külön fejezetek foglalkoznak a 2015-ös magyarországi helyzettel. Juszra napokig ott volt a Keleti-pályaudvar előtt kialakult káoszban, és rendkívül érdekes, és egyben szomorú is olvasni a "másik oldal", azaz a menekültek szemszögén keresztül a lezajlott eseményeket. A szégyen és az igazságtalanság érzései buggyannak elő minden jóérzésű emberben, aki a helyzetről szerzett saját emlékei mellé igyekszik beilleszteni Juszra történetét is. Nem vizsgáztunk jól, mi magyarok az emberség kérdésében, és ezt politikai olvasat nélkül kijelenthetjük. Amíg istállókat alakítunk át ideiglenes fogdákká, fel nem használható vonatjegyeket adunk el a kétségbeesett embereknek, amíg az embercsempészek szabadon elvehetik mások utolsó centjét is és hotelnek csúfolt börtönökbe zárhatják őket, addig felmerül bennem a kérdés: ez már Európa? 

Juszra története végül megérkezik az álmok kapujába, az Olimpiához. Mindannyian láthattuk, miként úszott Rióban, és még ha nem is szerzett érmet, maga a teljesítmény akkor is dicséretes egy olyan lánytól, akinek nem volt lehetősége megfelelő körülmények között felkészülni minderre. Én bízom benne, hogy legközelebb sikerül.

10/10

A Könyvet a Magnólia Kiadó jóvoltából volt szerencsém elolvasni.