A lurídium köszöni szépen jól van, és jóval nagyobb veszélyt jelent a világunkra, mint hittük volna. William Wenton végre visszatért, és nagyobb bajban van, mint valaha. Az már az előző részből is sejthető volt, hogy lesz még gond a lurídiummal, de azt nem gondoltam volna, hogy ekkora dimenziót fog váltani a történet a folytatásban. Nyilván nagyot kellett dobnia a szerzőnek, ha fenn akarta tartani az olvasók érdeklődését a teste 49%-ában lurídiumot hordozó fiú kalandjai iránt, ezért megemelte a tétet, kezdjük megérezni a különleges anyag erejét, és ez még mindig semmi, mert a végső nagy ütközet az emberek és közte csak a következő, záró kötetben fog bekövetkezni. A történet egy picit nehezen indul be, de amint William visszakerül a korábbról már jól ismert intézetbe, az események hihetetlenül felgyorsulnak, levegőt nem mertem venni olvasás közben, nehogy lemaradjak valamiről. Pörgős, kalandos a könyv (látszik, hogy egy filmes írta), de azért marad idő a karakterekre is, letehetetlenül szórakoztató darab. Az egyetlen problémám az, hogy most kaparhatom a falat, amíg kijön a folytatás, mert szívem szerint azonnal indulnék segíteni William-nek, mert az tuti biztos, hogy a folytatásban szüksége lesz rá, olyan lurídiumapokaolipszis vár majd ránk, hogy emlegetni fogjuk egy darabig. Ez a közbenső kötet már nem hat az újdonság erejével, mint az első rész, de nem is lett felejthető folytatás, tökéletesen betölti a feladatát, vagyis felvezeti a következő felvonásban esedékes nagy összecsapást, miközben nagyobb sebességre kapcsol benne a coolságfaktor.

4 hónap telt el az előző kötet eseményei óta, William próbál visszailleszkedni a hétköznapokba, azonban hirtelen megmagyarázhatatlan rohamok törnek rá, majd nagyapja visszaviszi az intézetbe. A barátok a régiek, azonban a hangulat megváltozott az intézményben, teljes készültség helyzete áll fenn, ugyanis valaki rejtőzik a falai között, aki veszélyt jelent nemcsak a fiúra, hanem az egész világra…

Várható volt, hogy egy fagyasztótartály nem fogja visszatartani Abraham-ot attól, hogy tovább gonoszkodjon, hiszen a lurídium halhatatlanságot adott neki, de azért nem gondoltam volna, hogy ilyen fantasztikus körülmények közepette fog „feltámadni”. A szerző gátlások nélkül szabadjára engedte a fantáziáját, olyan messzire kerülünk William békés norvég otthonától térben és időben, hogy csak lesünk kifelé a fejünkből. Az összefüggéseket valószínűleg csak a következő részben értjük meg teljesen, de most sem panaszkodhatunk, olyan tempót diktál az író, hogy nem érünk rá mindent megfigyelni, csak ámulunk és bámulunk, miközben sodródunk az eseményekkel. A csili-vili kriptodíszlet elfedi, hogy a szerző ezúttal biztosra ment, nincsenek óriási meglepetések, kicsit visszavett az előző rész írói bravúrjaiból, ott fordít az eseményeken, ahol kell, azokat a szereplőket mozgatja, ott és ahol kell, és természetesen nem maradhat el az érzelmi csúcspont sem, hogy aztán a végén fújhassunk egy picit, mielőtt ránk telepedik a befejező rész tétjének a tudata.

A dimenziókon átívelő kalandokon túl William még mindig csak egy fiatal fiú, akire túl nagy teher hárul, nem is viseli könnyen az őt ért megrázkódtatásokat. Az ő szemén keresztül ismerjük meg mi is a történet egyre szerteágazóbb szálait, hogy aztán teljes gőzzel szurkoljunk neki, hogy felül tudjon emelkedni önmagán és le tudja győzni a benne rejtőző lurídium csábításait. Olyan döntésre kényszerül, amelynek nincs jó megoldása, innentől kezdve a tragédia elkerülhetetlen. Tőről metszett ifjúsági irodalom ez, amelyet azonban a felnőttek is imádni fognak, a leendő filmváltozat alkotóit viszont nem irigylem, nem lesz könnyű gyöngyvászonra álmodni ezt a történetet, még akkor sem, ha a CGI-orgia manapság már alap, ide bizony több kell majd, mint a képregényfilmekhez.

William Wenton a világ legjobb kódfejtője, az igazi a zseni a családban azonban mégsem ő, hanem a titokzatos nagypapa, akinek sajnos túl kevés ideje van az unokájára a világ megmentése közben. A szülők is csak a történet elején bukkannak fel, így William eléggé magára van utalva ebben a történetben, de aztán persze a végére kiderül, hogy sokkal többet segítenek neki a szerettei, mint gondolná, a barátokról nem is beszélve. Talán kicsit túlságosan is rohanunk az eseményekkel, miközben a karakterek fejlődése picikét parlagon hever, de hát a második részek már csak ilyenek, már elszállt az újdonság varázsa, az igazi nagy durranás még várat magára, naná, hogy a szerzőnek fel kell pörgetnie a dolgokat, hogy ne érezzük úgy, egy tölteléktörténet részesei vagyunk. Egyáltalán nem kelt csalódást a folytatás, jó kis kaland ez, amelyben visszatérnek a régi ismerősök (és ajtó barátunkról kiderül, hogy milyen sokoldalú tud lenni, ha akar), új gonoszok bukkannak fel, és kezdjük felismerni, mire is képes a lurídium. Célszerű nyugodt helyen és időben nekiesni a könyvnek, mert tuti biztos, hogy nem fogjuk tudni letenni.

10/10

A könyvet a Kolibri Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.