Ahogyan a régi mondás tartja, az elégedett vásárló a legjobb cégér. Valami hasonlót lehet elmondani a Dragonero sorozatról is. Igazából még csak épp, hogy elkezdett beolvadni a magyar geek köztudatba ez az Olaszországból importált fantasy, de már az egyik legnagyobb magyarországi képregény forgalmazó vásárlási TOP20-as listáján az első 10-ben szerepelt az Ian életét és kalandjait elmesélő képregényfolyam első két része. Természetesen mi sem bizonyítja jobban azt, hogy egy dolog jó, mint az, hogy viszik, mint a cukrot. Az édesség hasonlatánál maradva ez a képregény olyan, mint anno a Chokito volt. Ronda és finom. Viszont ez a szlogen csak addig állja meg a helyét, míg az ember bele nem szeret Dragonero világába, és rajongástól csillogó szemekkel meg nem szokja a fekete-fehér képregényt. Az olvasó hamar rájöhet arra, hogy mi mindent lehet megjeleníteni ezzel a két színnel, és hogy igazából A sötét erőd lapjairól nem hiányoznak a máshol látott színek kavalkádjai.

A történet ott folytatódik, ahol az első résznek vége szakadt. Miután a nem mindennapi csapat létszáma Suhrendárt kikötői erődvárosában ismét teljes lesz, Ian, Gmor, Sera és Myrva a láthatatlanná tévő gépezet titkával felvértezve meg sem állnak az Orkok Szigetéig. Itt természetesen nagy harc vár rájuk, le kell győzniük az orkok Fekete Úrnőjét. A tét óriási, hiszen az egész birodalmat fenyegető háború megelőzése a titkos szuperfegyver, a lángsár, birtoklásán múlik.

A sötét erőd az első részhez hasonlóan tartósra sikerült, nem hullik darabjaira egyszeri olvasás után, és az utazást is jól bírja. A design viszont semmit sem változott, a színes borító mögött ugyanúgy fekete-fehér történet vár ránk. Viszont a kötet gerincén jól mutatott volna egy kettes szám, jelezve, hogy jelen kiadás hányadik a sorban. Lelki szemeim előtt képregények hosszú sorát látom, amelyek mind Dragonero világába kalauzolnak el. Ez nem is annyira meglepő jóslat, hiszen a talján szomszédok mostanában adták ki a hatvanharmadik számot. Annak ellenére, hogy az utoljára olvasott képregényem ragyogott a színektől, hamar visszaszoktam a Dragonero fekete-fehér környezetéhez.

A már jól megismert szereplőkkel kalandozhatunk ismét. Természetesen ez a kiadás sem vesztette el azt a szerepjátékos érzést, ami az első kötetben is jelen volt. Különösen a történet elején éreztem ezt a hatást, amikor Suprelúrendár lánchegysége alatti barlangokban vizsgálgatták hőseink a halott hegyi troll maradványait. A szereplők úgy köszöntenek minket, mint régi ismerősök, Gmor és a kis elf lány, Sera továbbra is egymást kóstolgatják, közös jeleneteik a legenergikusabbak az egész kaland során. Az éppen aktuális történetben számos poén is felvillan, de nem kell nagy hahotát kiváltó stand upra gondolni. Kissé ugyan klisések és kiszámíthatók ezek a viccek, de elmennek és működnek. A főhős testvérével, Myrvával nem tudtam mit kezdeni, ebben a részben még kevesebb szerep jutott neki, mint az előzőben. Az rendben van, hogy az ördögi gépezetek megsemmisítése egy technokrata dolga, de mást nem nagyon csinál a bőrszerkóba öltözött szőkeség. A főhősünk, Ian tovább keresi a neki szánt életutat, s a kaland végére megadatik neki, hogy élete egy nagy fejezetét lezárhassa.

A képregény lapjain megjelenő helyszínek igazán változatosak, Erondár legdélibb részén Suhrendárt városa annyira részletes és egyedi, hogy akár beillene a Trónok harcába is. A repülő zeppelinre emlékeztető járművek, amelyekkel hőseinknek is meggyűlik a bajuk, igazán ötletesek. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre több tájat bejárva bővülnek ismereteink a Dragonero világról. Ez a hatás eléri azt, hogy magunkénak érezzük a megismert világot, ahova bármikor visszatérhetünk kalandozni.

A lángsárral kapcsolatban jutott eszembe egy érdekes párhuzam a mi világunk szuperfegyverével, az atombombával. A lángsár kis túlzással, de ugyanolyan pusztításra képes, mint a Manhattan terv gyümölcse. Utólag belegondolva nem meglepő, hogy az események tétje egyáltalán nem a háború megelőzése, hanem az, hogy ki birtokolja a lángsárt. Mondhatni, hogy a végjáték igazságosan oldja meg ezt a kérdést. Annyit elárulok, hogy a megoldásban szerepe van a kedvenc orkommá avanzsált Gmornak is.

Ismételten kellemes kikapcsolódás volt olvasni ezt a képregényt, az új rész annak ellenére, hogy még mindig egy fantasy klisétenger, egy-egy pillanatig azért meg tudott lepni, vagy éppen el tudott gondolkodtatni. A lényeg viszont egész olvasás alatt nem változott, kikapcsolt, pihentetett, szórakoztatott. Ezt is vártam tőle, és a későbbi megjelenésektől sem fogok mást várni. Érdeklődve várom a harmadik kötetet, az Agyar és acél-t!  

9/10

A képregényt a Goobo Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.